Piac! Láttam, hölgy cipekedett,
Nem bírta tele cekkereket.
Mért vett annyit vajon,
Krumplit süt majd vajon?
Úriember vagyok, segítsek?

Rám nézett, szeme ki is tágult,
Annyira megdöbbent, rám bámult.
Sokat vettem, nehéz,
Elkél itt a plusz kéz…
Ötszáz méterre lakok! Indult…

Szütyők alján, biztos ólom van,
De, küzdöttem velük harcosan.
Félúton megjött, a
Szív ritmuszavara.
Így úton, jó, ha rosszul lét van?

Kértem felmentésem, engedjen
El, szívességet már ne kérjen…
Esernyővel ütött,
Nem bánta a szütyőt…
Ezt kaptam viszont! Hihetetlen…

Vecsés, 2018. október 24. – Kustra Ferenc – LIMERIK csokorban a humoros tragédia

Magyarok nyilai célba találtak,
Lovaik füttyre elbújtak, felálltak.
De nem lehetett tovább kalandozni,
Csak beilleszkedni, helyben maradni.

„A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”
Még spanyolok is félték, rettegték mieinket.
Ez is része volt az ős pogány kalandnak,
Értették, vége! Európa felé haladnak.

Budapest, 1997. március 18. – Kustra Ferenc József

Miután hatéves koromban
visszakerültem faluról Pestre
része volt nevelésemnek hogy
megtanuljam milyen is az
elnyomott Magyarok Budapestje.

Apám volt a vezetőm, ki
a Hősök tere után
a Sztálin szoborhoz vezetett.
- Ez aki jelenleg hazánkat félelemmel
és rémuralom által a nyomorúságba vezet.

Borzongva néztem e vasból
öntött és vas öklös Góliátot,
ki ott állt mint egy kolosszus
a tágas de rideg Sztálin téren,
és durva hatalmát még ma is érzem.
De akkor is ott voltam mikor
már csak csizma tér néven
beszéltek e helyről, és Sztálin
képmását darabokra verték hangosan
csengő vésővel és kalapáccsal.

Ez volt az első sandításom
és sejtelmem, hogy mi is
a szabadság, melyet az ember
még élete árán is megkíván.

Ezt még ma is jól tudom,
mert ott voltam és láttam
mint tátott szájú kis Iván.

Nem szeretném követni a trendeket.
Szavakkal engem megvenni nem lehet.
Ma is azt mondom el, ami én vagyok.
Bármit is mondjanak nekem a „ nagyok „.

Persze értem én, hogy ez a fő sodor,
mert ezt szajkózza mindíg a fő tudor.
Engedtessék meg nekem a gondolat.
Szamár sem tanítja futni a lovat.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.