Filozofálok a saját árnyékomról…

Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?

Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.

Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.

Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…

Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.

Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.

Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.

Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.

Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.

Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!

Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…

Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József

Kaleidoszkóp a világ, mozdulok és már mást látok,
De ha leírom mit látok, rosszat talán nem csinálok.
Nem zavartan zavar ez a világ, hogy ne láss!
De ha ember akarsz maradni, Te csak áss, áss…

Ha csomagolópapírra lehetne írni,
Abból papírhajót lehetne hajtogatni,
Elúszva, tán’ elvinné az emlékem, messzi…

Sétálok a szobámba, padló reccsen és én fázom…
A reccsenés követ, én meg a ceruzámat rágom.
Ez a reccsenős nekem, unalmas éjszaka közepén
A sors akarata, egy sikítva megélt nap éjjelén?!

Ha már nincs nagy gondolat, az olyan, mint a sós vizek öble,
Üres, a só mindent kiirtott, pedig ez a tenger öle!

Csendre vagyok ítélve? Sorsom, vajh mit akar?
Lefekszem, párnám is, reccs… majd csend meg betakar.

Vecsés, 2015. február 14. – Kustra Ferenc József

Meggyulladt már az utolsó gyertya
a díszes adventi koszorún,
halvány fényével világítva
s oldalán viaszkönnye hull.
Sápadt lángjában bűvös fény van,
szinte átjárja mindenem,
még a szívem is. Szinte lüktet,
hiszen az ünnep közel.
Szemem ragyog most örömömben,
hiszen most itt a gyermekem,
akit régóta hazavártam,
és végre itt van énvelem.
Másik szememből bánatkönny hull,
hiszen másik is van nekem,
akit ugyanúgy hazavárok,
de nem lehet mégsem velem.
Úgy szeretnék most kettészakadni,
hogy mind a kettővel ott legyek,
de nem tudok, pedig úgy szeretném,
hogy mindegyik velem legyen.
Milyen jó lenne csillaggá válni,
amely mindenhol ott ragyog,
hogy őrizhessem mindig az álmuk,
beragyogva az ablakon.
Vagy csak szellőként ott legyezni
ameddig el nem alszanak,
s álmukban arcuk megsimítni,
hogy szebbé tegyem az álmukat.
Szeretnék, de nem tudok semmit,
csak azt az egyet tudom,
amíg a szívem egyet is dobban,
ő értük imádkozom.
Istenem! Kérlek! Vigyázz rájuk!
Hisz én már nem tehetem!
Nem kérek semmi ajándékot,
csak ezt! Ezt add meg nekem!
Nekem az ünnep akkor ünnep,
amikor velük vagyok,
s szívem melege arra árad,
kit szeretek. Nagyon- nagyon.

Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Nem is volt szép, és nem is volt jó,
akadt volna tán jobb nekem,
nem is értem, hogy mért volt bennem
olyan végtelen szeretet.

Mért nem láttam a vészjósló árnyat
elborulni a szemeden,
hiszen ott volt a tekintetedben,
és én nem vettem észre sem.

Azt láttam csak, mit látni akartam,
kékséget, melyben elveszek,
szemed fénye, mint gyöngyöző vízcsepp,
Úgy gördült le a szívemen.

Nem is értem, hogy mit szerettem
benned meg olyan hirtelen,
mintha a villám csapott meg volna,
s megrezegtette mindenem.

Nem is értem már, hogy az a szikra
mért hűlt ki olyan hirtelen,
kegyetlen perc volt, míg átgázoltál
annyiszor bántott lelkemen.

Most itt vagyok. Könnyektől ázva,
burokba zártam szívemet,
hogy ne törjék össze soha többé,
légy mással boldog! Ég veled!