Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Éltem billenő penge, porhanyó.
Lelkem mint odvas, korhadó
fának bele.
Próbáltam tartalmat tölteni bele.
Kukachadak dagonyázó testén
átbotorkálva, átesvén
sárban kúsztam, végtelen.
Így indult az életem.
Fájdogált a levegő, hasított
az elme, Földön
tartott az anyagmegmaradás elve.
Csúsztam, másztam, keltem én,
s kapartam a létcsövet,
mivel lógtam anyám köldökén.
Ittam, ettem, mint más ki él,
s volt a léthez kedvem,
mert volt kiért. De...
a lélekfolyam sodrás
tengeremhez kiér,
megszűnök, s ab ovo
éltem a semmiért.

Hányszor kell még kibírni mindent,
zokogva minden éjszakán?
Hányszor kell még megbűnhődnöm?
Mért nem hagysz végre élni már?

Hányszor kell még feladni mindent,
temetve minden álmomat?
Hányszor kell még feláldoznom
ami belőlem megmaradt?

Hányszor kell még megbűnhődnöm
gyarló tettedért ostobán?
Hisz nem volt,csak egyetlen bűnöm!
Nem tűrtem el,hogy meggyalázz!

Mi kell még,hogy észre vedd végre
nem maradt senkid,csak én vagyok,
mi kell még,hogy megérezd végre,
akire számíthatsz,csak én vagyok.

Mi kell még,hogy megérezd végre
nem fog védeni senki sem,
ki most hízeleg hátat fordít,
s ki veszteni fog,csak te lehetsz.

Mért akarsz más helyett bűnhődni?
Nem fog sajnálni senki sem!
Csak porba zúzod minden álmod,
s nem marad erőd élni sem.

Kopár falak közt ülsz majd némán,
nem fog szeretni senki sem,
csak összetörnek,meggyaláznak,
s nem tudsz még védekezni sem.

Hiába sírsz! Akkor már késő!
Nem tudod helyre hozni sem!
Gondold meg!Holnap már késő!
Nem fog siratni senki sem!

Nem szégyen az ha sírni látnak,
csak azt jelzi érzel!Van szíved!
Nem szégyen az ha hull a könnyed,
nem ítélhet meg senki sem.

Sírj csak ha megtört a szíved!
Sírd csak ki minden könnyedet!
Most te sírsz ,s holnap tán más is!
Ne szégyelld hát a könnyeket!

Ma sírsz még,de talán a könnyek
tisztára mossák arcodat,
s mint napsütés tavaszi szélben,
holnapra virágot fakaszt!