Sikíts csak ,ha már nem bírod többé
elviselni a terhedet !
Sikíts csak ,ha már nem bírsz el többet,
s millió súly nyomja lelkedet !

Sikíts csak !Tombold ki magadból
ami belülről mardos szüntelen !
Sikíts csak !Engedd ki magadból
ami viharként tépi a lelkedet !

Sikíts csak , ha nem bírod tovább
magadba fojtani könnyedet ,
sikíts csak !Engedd ki magadból
mi béklyóba szorít teljesen !

Sikíts csak !Bár nem fog változni
hirtelen talán semmi sem,
de megnyugszik tőle csapongó lelked ,
s nem fog úgy fájni semmi sem !

Hiába kérsz !Már nem tudok adni ,
hisz neked adtam már mindenem ,
de te könnyelműn félredobtad ,
s nem maradt belőle semmi sem.

Hiába vársz !Már nem megyek többé !
Így is túl sokat vártalak !
S hányszor volt hogy mind hiába ,
azt sem tudtam hogy merre vagy !

Hiába szólsz !Nem kapsz rá választ !
Mondhatsz már bármit is nekem !
Oly sokat hazudtál nékem ,
bármit is mondasz ,nem hiszem .

Hiába szeretsz !Nem vágyom rá !
Nem akartam hogy megszeress !
Már százezerszer megbántottál ,
nem tudok többé bízni sem !

Hiába jössz !Nem várlak többé !
Nem ígérem hogy itt leszek !
Mint a cikázó nyári villám ,
olyan messzire elmegyek !

Kabátomra hull az idő sárga
Száraz levele, lépteim súrolják testem
Takaróját, ezer kés döfése testemben
Vonszolva fájdalmam, annyi mindent nem tettem meg
Elfelejtettem fejet hajtani az ördögnek
Miért nem tettem meg?!
Ha megpróbálhattam volna megérteni a gyűlölet
Forrását ezer késdöfés testemben
Nem szerettem mindenkit
Kinek gyűlölete alakított. Miért?

Jó lenne mindenkit szeretni,
Aki engem viszontszeret,
Aki őszintén nyújt kezet.
Aki mosolygón rám tekint,
Aki elmegy, de visszaint.
Aki a jobbomon halad,
Aki mindig velem marad.

Jó lenne mindenkit szeretni,
Akkor is, ha nagyon nehéz.
Azt is ki jön, és rám se néz.
Vagy, ha rám néz, de mégse lát.
Aki felró minden hibát.
Aki vádol, ha nincs miért,
Ki meghallgat, de meg nem ért.

Jó lenne mindenkit szeretni.
Elfogadni más igazát.
Nem aratni, csak mindig vetni?
Szebb lenne tőle a világ!

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..