Voltam a keringésből kiszakadt rész,
s váltam egésszé jussom követelve,
jóllakottan vagy fel-felöklendezve
néha a túl mohón ízlelt életet...
Tárulkozón nyíltak ajtók, s csapódott
arcomba néhány... hogy higgyem, átkozott
az én utam.
Meggyónt bűn és bűntelenség,
örök e furcsa párhuzam,
ahol nincs tökéletesség...

...békétlenségemért, mondd, hány imát kérsz,
jó Uram...? Míg tudok, ember maradok,
s fogadom, hogy hiába nem ígérek.
Lelkem él pengeélen... sebzett, sajog,
mégsem vérzik el, míg hozzád eljutok.
Ahányszor sérül, annyiszor gyógyulok.

Gomolyog felhőkkel a hajnali pára,
bújik a hegycsúcs, mint puha paplanába.
Lebbenti, űzi szél, nem kell még rejtőzni,
hisz csak most kezdődik, s jó itt elidőzni.
Szárít őszi vigasz, mert csupa könny a zöld,
bús melankóliára napszíneket ölt.
Vöröses árnyalat élekre, fonákra,
mind egy emlékezés a nyár mosolyára.

Kopasz ágon őszapó ül,
zajonganak cinegék.
Tudják, az ősz menni készül,
búcsúztatják zöldikék.

Mátyásszajkó rikoltozik,
ül az ágon, mint egy csősz.
Kopasz ágon tollászkodik,
figyeli egy szelíd őz.

Van lakoma a fa alatt,
lehullott a sok dió,
ami széttört, kettéhasadt,
madár vendég fogadó.

Van, hogy az őszidő is lejár, neki is biz? véges az ideje,
A szép színes világnak -avar véggel- is eljön egyszer a vége!
Az ősz is lejár, neki is véges ideje, biz? szabott a léte!

Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos is... szűkölő, redőny-ködfátyol,
Ha látni akarunk, sohasem engedi, éppen bűvölő a fátyol.
Bandukol már és pont erre a tél, az ember érzi a csontjaiban,
Nem rossz majd a tél sem, (Juj, a nagy hideg!) de csak hógolyózás csatában.

Van olyan kellemetlen, nedves-nyirkos nem átlátszó ködfátyol,
Ha látni akarunk, soha nem engedi, akkor terül fátyol.
Süvítő szél még leveri a zizzenő, maradék levélcsapatokat,
Erdő meg tudja, hogy itt marad kopaszon, elejt fárasztott sóhajokat!

Van munkája bőven az ősznek, most erdőkben, még kertekben, fasorokkal,
Ha meg a tél ideér, átveszi a melót, és zenél a jégcsapokkal.
Lesz akkor nemulass, nekünk is természetnek is, jéghideg holnapokkal!

Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos őszidő de, neki is véges az ideje,
Csinálja is, meg tudjuk is, hogy élvezkedik, ha a vastag ködfátyla kiterítve!
Tudjuk, hogy becsületes a lelkem, mert színesre zsugorit majd' mindent, ami még zöld,
De majd a fránya tél... néha ő is előveszi -csak hogy ne lássunk- azt ami a köd!

Vecsés, 2013. október 30. ? Kustra Ferenc

Keringőjét falevélnek
kíséri a napsugár.
Nevetésre elcseréllek,
gyermekmosoly mindig nyár!

Elkapni a táncolókat,
csókot is kap egynéhány.
Simul a szél pírt cirógat,
megpihen a szemhéján.

Nevet a nap, mint a gyerek,
vidám lesz az egész táj,
kacagnak a tarka színek,
ősz van itt, és mégis nyár.