Jöjj be a kis kunyhómba, testvér,
Hisz közel már az este a naplementén.
Halat eszünk kormos serpenyőben,
Egyél, testvér, jut néked is belőle.

Ó, az én népem az élet vándorai,
Mint az égen szálló sólyommadarai.
Adunk szállást a vándornak,
Egy-két hét, és eltávolodnak.

Itt élünk az elmúlás földjén,
Ősi birtokok vándorok völgyein.
Ha szívünk elvágyódik egy más tájra,
Szekéren, ki gyalog utazunk rongyosan az örökkévalóságba.

Ho-hó testvér! Ne állj meg az ajtóban,
Hiszen van még bor a kancsóban.
Világ szívén a föld vándorai,
Megpihen végleg az emlékeink álmain.

Tarnazsadány, 2020. május 19.

Mert olyan szép a világ,
Mint egy álom.
A kis ártatlan lelkét
Istennek ajánlom.

Szabad legyen lelke
Ott, a mennyországban.
Anyám...
Nem hallod a síró hangom?

Elküldtél az örök álomvilágba,
Ennyi jutott nékem az életből, anyám!
Néked nem fáj a halálom?
Hallgat a csend, sír a szél a Tarna parton.

Emeld Szívedhez, jó Atyám,
Ezt az ártatlan csecsemőlelket...

Hogy bírod nélkülem, anyám, az életet?
Ne sirassatok, kik most egybegyűltetek.
Mert már nagyon messze vagyok.
Tőletek távol, valahol a csillagok között.

Kutatom az igaz utat,
De eltünt, mint a múló pillanat.
Bebörtönözte csendesen az álmaimat,
Behunyta szemét a virradat.

Őseim fiai!
Békére int minden szavam.
Még az árnyékunk is
Legyen végre átoktalan.

Emlékeink legyen a béke földje,
Mert a szeretetünk Istentől való!
Munkálkodással élni az életet,
Lelkünk ezen szenvedését ne vigye el rút hajó!

Folyton keresem az igaz utat,
Lángoló házakban ne éljünk tovább!
Ébredjünk fel már végre!
Ne éljünk ostobán, gyűlölettől övezve, félve.

Bíborszínű, barna testvérekkel utazom,
Lovaink nyerítenek a karaván nyomán.
Csend honol, és nyugalom.

Áldott földeken utazunk tova
Villámló, sötét éjjeleken.
Elveszik a szekereink nyoma.

Múlt idők suhannak fölöttünk,
Szebbnél szebb tájak tárulnak elénk,
Éhes farkasok üvöltését hallani.

Távoli, hosszú útjainkon
Tombol a gyűlölet,
Nyugtalan sasok köröznek felettünk.

A múlt idők szelíd angyala
Rabságban sínylődik azóta.
Tündöklő fényében süllyedünk valóban.

Életünk elvesztette értékét,
Öröklétünk elveszik idővel,
Ballag a karavánunk tovább egy árnyékosabb völgybe.

Bogdán László emlékére

Suttognak a lombok, valamit látnak.
Könnyezve sírnak a dombon a Cserdi fák.
Elmentél, magára hagytad a falut.
Kőszikla voltál, de bezártad a kaput.
Példa értékű életed változást hozott.
Siratja az ország létedet.

Néma csend fájdalmán,
A szomorú Cserdi falu bánatán
Megszólal a lélekharang.
Behunyja szemét az esthajnalcsillag.
A misztikum ködén látlak újra,
Bennünk továbbél
Nemes célodnak a múltja.

Egyszer azt mondtad, Laci,
A cigánykérdés nem probléma,
Hanem feladat.
Békés, szebb életet hoztál,
A falunak munkát, kenyeret adtál.

Egyszer elmegyünk mi is,
Temetők mélyén megpihenünk veled.
Mint szabad madár,
Repülünk tovább, ahol nincs már határ.
Emberséges életed csodálta a világ.
Átrepül felettünk némán egy álomvilág.