Jöjj be a kis kunyhómba, testvér,
Hisz közel már az este a naplementén.
Halat eszünk kormos serpenyőben,
Egyél, testvér, jut néked is belőle.

Ó, az én népem az élet vándorai,
Mint az égen szálló sólyommadarai.
Adunk szállást a vándornak,
Egy-két hét, és eltávolodnak.

Itt élünk az elmúlás földjén,
Ősi birtokok vándorok völgyein.
Ha szívünk elvágyódik egy más tájra,
Szekéren, ki gyalog utazunk rongyosan az örökkévalóságba.

Ho-hó testvér! Ne állj meg az ajtóban,
Hiszen van még bor a kancsóban.
Világ szívén a föld vándorai,
Megpihen végleg az emlékeink álmain.

Tarnazsadány, 2020. május 19.

Az elveszett idő

A tenger csillogása felett
Sirályok szállnak.
Lágyan vitorlát bont a szél,
Az emlékeimben még vissza-visszajárnak.

Apám szemén bánatos remények égtek,
Elém tárulnak a régi gyermekkori képek.
Térden állva, sírva nézek a múltba,
Emlékeitek feltárom újra meg újra.

Arany színű hajnalokon
Jó apám munkába készült.
Anyácskám kenyeret, szalonnát
Táskájába rakta, arca felszépült.

Őrült csend üli a tájat,
Apámék elmentek,
S én nélkületek élek,
Az örök bíborszínű hajnalokon bennem tovább éltek.

Holt csillag hullt a kopár tájra,
Hideg lelkem a zúzmarára,
Fájó szívem harmatjára.

Elveszett szerelmünk hullt porrá,
Szomorú csend zúzza ronccsá!
Keserű vágyam válik holttá.

Nem szerettem mást, csak téged,
Reszket a szívem, valami éget!
A lelkemet is ronggyá tépted!

Egy csillag tűnt el a messzeségben,
Megcsaltál! Nem jutok révbe!
Szerelmünket zártad jégbe.

Tarnazsadány- Hidegvég, 2020. augusztus 6.

Tarna folyó Zúgva vágtat,
Messzire sodorja a reszkető vágyat.
Szennyes viskó a Tarna partján,
Gyakran jártunk oda az év sok napján.

A napfényes, harmatos vágyak ölén
Üzen a napfény, s elhallgat a tiltott ködén.
Tüzet varázsló, gonosz napszerelem.
Benned rútul halálomat lelem.

Azok az évek már eltűntek,
Néha-néha még visszanéznek.
Az én bánatom csendes magány,
Elhal lassan a múltunk nyomán.

Felettünk sokat beszéltek terólad!
Te megaláztál, megcsaltál, s én nem hittem a szónak!
Elmúlt, régvolt, viselem a sorsunk,
Mind a ketten nagy bolondok voltunk.

Arannyal, ezüsttel kedveskedtem volna,
De a mély, vérző sebemet vissza-visszahozza.
Szerelmünk sziklafalát leostromoltátok!
Bennem az érzelmet is legyilkoltátok.

Igaz történet alapján.

Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.

Ásítón felkelt a nap,
Csont sovány barnasággal felsírt egy csecsemő.
Az ég millió csillagai alatt lettem
Koldusszegény, barnaságomba fuldokló,
Álmokat szövő, vándorló életszekér.

Jöttek éhes nappalok
A cigány telep zárt világán.
Hegedült csontjai verítékein
Egy vénhedt, vézna, öreg zenész cigány.

Csendes, kietlen, sivár, rút életem
Egy testetlen árnyékként felnevelkedett.
S ezernyi szenvedéllyel írom ócska verseim.
Dübörög a felhők dobja,
Mély sötét barnaságom szapulgatja,
Szelíd szél követ már a végső utam felé.