Idő 
Értékelés 
Értékelés Oximoronos életrészletek…
Rendelőbe állok,
Orvosra várok,
Rinyálok!
Lesz-e embernek egészsége?
Vagy orvos tudja… vége?
Orvostól függ léte?
*
Télen jót szánkózok,
Csúszkálok,
Bukdácsolok.
Cipőm, ruhám elázik,
Lábam térdig majd’ lefázik…
Más; bent rumos-teázik.
*
Virágzik mandula,
Ázott hacuka
Dúlva…
Mandulaszüret esőben,
Száraz termés lehetetlen, de bőven…
Ládák, létrák sátoresőben...
Vecsés, 2019. december 11. – 15 szavas-6 sorban, egy új versforma, amit én alkottam. Első blokk 3 sorban, 5 szóból áll. A 2. blokk 3 sorban, 10 szóból áll. Szóelválasztás tilos és kötelező a rím. A két blokk rímképlete; A és B
Rendelőbe állok,
Orvosra várok,
Rinyálok!
Lesz-e embernek egészsége?
Vagy orvos tudja… vége?
Orvostól függ léte?
*
Télen jót szánkózok,
Csúszkálok,
Bukdácsolok.
Cipőm, ruhám elázik,
Lábam térdig majd’ lefázik…
Más; bent rumos-teázik.
*
Virágzik mandula,
Ázott hacuka
Dúlva…
Mandulaszüret esőben,
Száraz termés lehetetlen, de bőven…
Ládák, létrák sátoresőben...
Vecsés, 2019. december 11. – 15 szavas-6 sorban, egy új versforma, amit én alkottam. Első blokk 3 sorban, 5 szóból áll. A 2. blokk 3 sorban, 10 szóból áll. Szóelválasztás tilos és kötelező a rím. A két blokk rímképlete; A és B
A háborodott
Tegnap holnapja, ma van!
Múló pillanat!
*
Mindennap árnyat vet a múlt a mai napra,
Ez bizony lelkembe ivódott, meg az agyba…
Nem tudok ettől szabadulni... gondolatba.
*
Múlt történések…
Sírva fakadó mosoly!
Átélt pillanat.
*
Minden gondolatnak vannak árnyoldalai,
És ezek belőlünk folyvást csak tolulnak ki.
*
Az idő csendje,
Görnyedve elmenetel.
Múltba masíroz!
*
Múltnak a csendje,
Lélekemelő remény.
Bizalom! Mégis?
*
Fakó a világ,
Jönnek, mennek a napok.
Múltban végződik…
*
Messze utazok én az időtengereken át.
Benne átölelnek hullámok a habokon át.
Rohanvást kéne sietni, mert elfogy az életutam,
De, ha meggondolom, nem csökken a múltbéli fájdalmam…
Visszanézve múltba, hány élettel jöttél a világra?
Van-e valaki, aki figyelmeztet bajra, hibára?
*
Fáradtan ballag,
A jövő a múltunkba.
Napi lét, enyész!
*
Ha elszáll az élet, majd egy kicsinyke fénysugárka hív,
Múltad véglegesen beszippant, utolsót dobban a szív.
Akkor már csak a múltad leszel… milyen kék lesz az ég, hív…
Az utad végén, bármi van is, visszafordulni nem lehet,
Ha van még erős gondolatod, az már csak káprázat lehet…
Ha még alkotnál, késő itt már neked, semmi nem segíthet.
*
Emlék integet,
Volt árnyjáték rám feszül.
Emlékkutatás…
Vecsés, 2015. november 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Meditáció versben és európai stílusú haikuban…
Tegnap holnapja, ma van!
Múló pillanat!
*
Mindennap árnyat vet a múlt a mai napra,
Ez bizony lelkembe ivódott, meg az agyba…
Nem tudok ettől szabadulni... gondolatba.
*
Múlt történések…
Sírva fakadó mosoly!
Átélt pillanat.
*
Minden gondolatnak vannak árnyoldalai,
És ezek belőlünk folyvást csak tolulnak ki.
*
Az idő csendje,
Görnyedve elmenetel.
Múltba masíroz!
*
Múltnak a csendje,
Lélekemelő remény.
Bizalom! Mégis?
*
Fakó a világ,
Jönnek, mennek a napok.
Múltban végződik…
*
Messze utazok én az időtengereken át.
Benne átölelnek hullámok a habokon át.
Rohanvást kéne sietni, mert elfogy az életutam,
De, ha meggondolom, nem csökken a múltbéli fájdalmam…
Visszanézve múltba, hány élettel jöttél a világra?
Van-e valaki, aki figyelmeztet bajra, hibára?
*
Fáradtan ballag,
A jövő a múltunkba.
Napi lét, enyész!
*
Ha elszáll az élet, majd egy kicsinyke fénysugárka hív,
Múltad véglegesen beszippant, utolsót dobban a szív.
Akkor már csak a múltad leszel… milyen kék lesz az ég, hív…
Az utad végén, bármi van is, visszafordulni nem lehet,
Ha van még erős gondolatod, az már csak káprázat lehet…
Ha még alkotnál, késő itt már neked, semmi nem segíthet.
*
Emlék integet,
Volt árnyjáték rám feszül.
Emlékkutatás…
Vecsés, 2015. november 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Meditáció versben és európai stílusú haikuban…
Jól éreztem magamat a farsangban…
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba,
Elmegyünk, hogy jól-nagyot szórakozzunk egy maszkabálba...
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba.
*
(3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve,
Megszámoltam, hogy van ott még tizenegy féle lekvár, mellétéve…
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve.
Meg is tapogattam az álarcomat jó emlékszem -e,
Tényleg ki van vágva a látás és evés kellő helye?
Ki volt, már mindegy! Hipp-hipp hurrá! No, majd én adok a zabának,
És bár az evő luk kicsi volt, tömködve tovább evés, szájnak!
*
(3 soros-zárttükrös)
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra
Biztosan sokszor megforgatott lesz az első virradóra…
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra.
*
(3 soros-zárttükrös)
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek,
Ezek nekem hamisítatlan az élvezkedést segítő cikkek…
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek.
Közben ropogott a tánc a döngő padlón,
Néztem közben, ez is nagy élmény és frankón!
Közben erőt vettem a tele -szomjús- fröccsős korsón,
És jól éreztem magam ezen élvezeti orsón…
Aszondják, ahol a szíved, ott van az otthonod,
Gyere is velem, lakjál itt, jártad a fogsorod!
Volt ott pár virsli, meg némi rántott husi
De ezek a fánkokhoz, mint… juj, de kicsi…
Azokhoz volt még mustár meg többféle savanyúság,
De én nem cseréltem le… tizenegy féle lekvárság…
Híttak a hölgyek, menjek táncolni, jól roptassam meg őket,
De a fánkok nem engedték, így tovább faltam nagymenőket.
Közben persze igen sajnáltam, hogy jól leléptettem a nőket,
Még csók csattant volna, meg letéphettem volna tán' keszkenőket…
Közben az újévre is gondoltam pálinkás malaszttal,
És hogy ezt le öblítsem, barátkoztam kicsit konyakkal.
Ez már elég kemény volt, de már jóban voltam csapattal,
És már hadonásztam lekvárszedő kanállal, mint karddal…
Aztán megint közeledett felém a maszkba öltözött matróna hölgy,
Annyit láttam, hogy szeméből a huncutság jó vérmesen kilökődött…
Odaért, kivette kezemből a kanalat és egy lekváros üvegbe szúrta,
Én meg egyből éreztem, ez csak a nagy kezdet, lesz itt nagyívű farsangi móka...
Jól el is szórakoztatott, mert ettem én már elég fánkot, lekvárt,
Ittam már elég fröccsöt, rám férne, ha most fogyasztanék kaviárt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A raktárhelységben fogyasztottuk a kellemes, dallamos zenét,
Kértem meséljen nekem magáról, de ő mondta, nem kér rossz cserét…
Maga uram, majd otthon kérje erre a kevéssé ismert nejét.
(Bokorrímes)
Így aztán én hosszan porzó voltam a dologban, ő meg a zsenge bibe.
Vissza is emlékszem, hogy mi ketten nagymenőkként nem játszottunk kicsibe…
Kerti virágoknak is meg kell adni, ha jelentkezik tavasz, ízibe.
Micsoda újév volt a farsangon,
Ezt nem olvashatod a laptopon.
Teremtőm nekem köszönhetem, mily’ nagy örömöm, hogy huszonkétféle fánkot ehettem,
Meg nem utolsó sorban ezeket tizenegy féle házi lekvárral kebelezhettem.
Megittam bizony az egy korsónyi fröccsöt, nehogy már, pont farsangkor megfulladjak,
Mert úgy tudom, hogy lesz ez majd jövőre is… a lecke meg föladva, hogy drukkoljak.
Hajnalban hazafelé már mindenki levetette a maszkáját, volt visítás, öröm,
Hogy én kiket láttam egy párnak… bizony nem volt más, mint saját-arcomon szántott a körmöm…
Vecsés, 2021. január 8. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, belső rímes)
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba,
Elmegyünk, hogy jól-nagyot szórakozzunk egy maszkabálba...
El is megyünk mi az ismerősökkel álarcosbálba.
*
(3 soros-zárttükrös, belső rímes)
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve,
Megszámoltam, hogy van ott még tizenegy féle lekvár, mellétéve…
Úristen! Odaérve láttam, van huszonkét féle fánk kitéve.
Meg is tapogattam az álarcomat jó emlékszem -e,
Tényleg ki van vágva a látás és evés kellő helye?
Ki volt, már mindegy! Hipp-hipp hurrá! No, majd én adok a zabának,
És bár az evő luk kicsi volt, tömködve tovább evés, szájnak!
*
(3 soros-zárttükrös)
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra
Biztosan sokszor megforgatott lesz az első virradóra…
Biztos, hogy itt egész éjjel peregni fog a homokóra.
*
(3 soros-zárttükrös)
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek,
Ezek nekem hamisítatlan az élvezkedést segítő cikkek…
Nekem nagy barátaim az itteni ismerős illatok, ízek.
Közben ropogott a tánc a döngő padlón,
Néztem közben, ez is nagy élmény és frankón!
Közben erőt vettem a tele -szomjús- fröccsős korsón,
És jól éreztem magam ezen élvezeti orsón…
Aszondják, ahol a szíved, ott van az otthonod,
Gyere is velem, lakjál itt, jártad a fogsorod!
Volt ott pár virsli, meg némi rántott husi
De ezek a fánkokhoz, mint… juj, de kicsi…
Azokhoz volt még mustár meg többféle savanyúság,
De én nem cseréltem le… tizenegy féle lekvárság…
Híttak a hölgyek, menjek táncolni, jól roptassam meg őket,
De a fánkok nem engedték, így tovább faltam nagymenőket.
Közben persze igen sajnáltam, hogy jól leléptettem a nőket,
Még csók csattant volna, meg letéphettem volna tán' keszkenőket…
Közben az újévre is gondoltam pálinkás malaszttal,
És hogy ezt le öblítsem, barátkoztam kicsit konyakkal.
Ez már elég kemény volt, de már jóban voltam csapattal,
És már hadonásztam lekvárszedő kanállal, mint karddal…
Aztán megint közeledett felém a maszkba öltözött matróna hölgy,
Annyit láttam, hogy szeméből a huncutság jó vérmesen kilökődött…
Odaért, kivette kezemből a kanalat és egy lekváros üvegbe szúrta,
Én meg egyből éreztem, ez csak a nagy kezdet, lesz itt nagyívű farsangi móka...
Jól el is szórakoztatott, mert ettem én már elég fánkot, lekvárt,
Ittam már elég fröccsöt, rám férne, ha most fogyasztanék kaviárt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A raktárhelységben fogyasztottuk a kellemes, dallamos zenét,
Kértem meséljen nekem magáról, de ő mondta, nem kér rossz cserét…
Maga uram, majd otthon kérje erre a kevéssé ismert nejét.
(Bokorrímes)
Így aztán én hosszan porzó voltam a dologban, ő meg a zsenge bibe.
Vissza is emlékszem, hogy mi ketten nagymenőkként nem játszottunk kicsibe…
Kerti virágoknak is meg kell adni, ha jelentkezik tavasz, ízibe.
Micsoda újév volt a farsangon,
Ezt nem olvashatod a laptopon.
Teremtőm nekem köszönhetem, mily’ nagy örömöm, hogy huszonkétféle fánkot ehettem,
Meg nem utolsó sorban ezeket tizenegy féle házi lekvárral kebelezhettem.
Megittam bizony az egy korsónyi fröccsöt, nehogy már, pont farsangkor megfulladjak,
Mert úgy tudom, hogy lesz ez majd jövőre is… a lecke meg föladva, hogy drukkoljak.
Hajnalban hazafelé már mindenki levetette a maszkáját, volt visítás, öröm,
Hogy én kiket láttam egy párnak… bizony nem volt más, mint saját-arcomon szántott a körmöm…
Vecsés, 2021. január 8. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.
Voltunk már máskor is felderítésen erdőben, eltévedt, kóbor árnyakkal,
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*
Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…
Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…
Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.
A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.
Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...
Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.
Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.
A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.
Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.
A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.
Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*
Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…
Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…
Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.
A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.
Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...
Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.
Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.
A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.
Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.
A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.
Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József
1943. január 12. –e 9 órakor… TÁMADÁS!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
Figyelő tekintetek, fárad arcok, guvadt szemek,
A túloldalon távcsövekben, minket úgy figyelnek!
Lehet, hogy már elvesztünk, halál, valahol köztetek…
A jeges hajnalok köd-gomolyában reszket még a reggel,
Te meg csak ülsz hókupacon és bambulsz, sehová... merengel.
De ha meghallod az első aknarobbanást… fel derengel.
*
(Senrjú)
Lomb nélküli fák,
Dermesztőn hideg kórók!
Gondolat fagyott.
*
Kopasz ágakon,
Hóréteg is csak gubbaszt.
Jéghideg lélek.
*
Nézem ezt a szépséges hómezőt, nekem ez a táj mit jelent?
Semmit! Nincs itt otthon, nincs itt család, nincsen jó meleg szeretet.
Még az éj palástja sem takarja előlünk a halálos rettegést,
Nagyon nem lehet megszokni az elmúlást, itt a napi több temetést…
Időm van, hosszasan gondolkozok, nem titkolom a saját hibákat,
Megbocsájtásért, túlélésért, fagyott ajakkal dünnyögők imákat.
*
Szemek csillognak,
Nem örömtől… hidegtől.
Front, jégbefagyott.
*
Ezen a vidéken, rettenetesen hideg zord a tél,
Szinte mindig vihar tombol, tép minket a viharos szél,
A katona nyári egyenruhában jót nem is remél…
*
Szánkó, erre jár,
Ebéd, jeges szalonna!
Kés is kicsorbul.
*
Sorsok istrángját,
Egy közös kéz rángatja.
Ellen, beleszól.
*
A honvéd harminchét mínuszban áll a vártán,
A még meg nem fagyott gondolat, hazaszáll tán’…
Olyan itt mint, amikor otthon barátokkal huszonegyeztünk.
Lapot kellett kérni, de lehet, hogy célon, nagyon is túllőttünk.
Mit tegyen a játékpartner, ha már tizennyolca van,
Kérjen lapot, vagy várja, hátha már győzelemben van?
Tizenkilenc még kínosabb, döntést egyedül kell hozni,
Többiek meg csak nézik, sorból ki fog-e már hullani…
Itt a hóförgetegben meg a halálos fagyás a tét,
Orosz golyó bármikor elveheti ember életét.
Huszra húzni, már maga... veszett fejsze nyele,
A huszonegy már ott van, de mi lesz a vége?
Itt a fronton mese nincsen, túlmérlegelni semmit nemigen lehet,
Lehet, mire meditált a katona, akna elvette az életet.
De itt is vannak szerencsések, rájuk ezt rótta a sors,
Ha húszra is húznak, talán élet lesz a katona-sors!
Nem értem te harctér, hogy még mit is szeretnél?
Nem értem te harctér, hogy miért ne felednél?
Nem értem, harctér, hogy ide, miért is vártál…
Nem értem harctér, hogy én reám, hogy találtál…
Nem érted, hogy miért nem szeretlek?
Nem érted, hogy meg úgyse kedvellek?
Ez egy olyasfajta világ, hol harcolnak a katonák,
Parancsra cselekvő és mindent meg is tevő katonák,
Ahol vannak tényszerű, valós és vezénylő szónoklatok,
Elhangzanak és a vége, hús-vér emberekből… cafatok.
Ez egy olyasfajta világ, hol hallani haldokló szavát,
Ahol sűrűn hallod még életben lévő esdő, pár szavát.
Nyakán nézed és még érzed szívének dobogását,
De tudod, nincsen segítség őt már várják odaát.
Minden reggeli ébredés nagy áldás, sőt esély,
Hogy hazajutsz, és esténként, a családnak mesélj.
Jöhet persze egy golyó, vannak erős orosz emberek,
De bízok abban, hogy Isten velem van, és így nem félek!
Sötét hófelhők között zúdul, tör rám a remény,
Hogy a következő bomba sem lesz még az enyém…
Sors! Ne büntess olyan nagy nyugalommal, gondold át nem vagyok a szolgád,
De ha kéred térdelve, mint egy kolduló barát, úgy elmegyek hozzád…
Ha engeded, könyörgőn, csókolni fogom talpad nyomát, kezed, orcád.
*
(HIAQ)
Sors! Miért is bántasz?
Miért vennéd el életem?
Családom, vár engem…
*
Itt a Don-kanyarban rendszeresen, borzasztón heves hóvihar tombol,
Fránya egy időjárás, jeges és mindent, amit elér, földig rombol.
Még azt a kis meleget is kisöpri a sisak alól, a hajamból…
Éjszakai sötét itt bizony nagy és hosszúra nyúlik,
Hajnalnak homályában a szürke ködfátyol is úszik.
Mint vihar tombol, messziről jött és ereje… nem múlik.
Kegyetlen, a megvadult, jeges hóvihar, gödörbe rántó,
Katonákat megsebezi, a lelkének, testének ártó.
A katona, fázós álmokat kerget a jeges lövészárokba,
Áttetsző ködben nem látni, mögötte vajon, biztos ott a csoda?
A nap nem lát le, az éji jéghideg még uralkodik,
A lélek kíván tovább élni, kesztyűben kapaszkodik…
Dideregve éled a vágy, egy kisebb békességre,
De az orosz már lő is az ellenség népességre…
A keleti fronton, a hajnalok füstje is kemény,
És hogy itt lesz tavasz az még csak egy távoli remény.
Egyedül sétálok őrségben, a havasban, jegesben…
Felhős égre bánatom, könnyes szemmel, csak úgy felfestem.
Riadó! Jön egy szovjet század, csak vaktában lövöldöznek,
Ennyien mit akarnak elfoglalni? Mieink, röhögnek!
Január tizenkettedike van, a hajnali sötétben,
Még alszanak az ágyúk, a hómező-táj alszik békében…
De mi lesz itt, reggel később... a reggel első napfényében?
Félúton vagyunk itt a fronton, az elejébe…
Vagy visszamegy az ember a saját életébe…
Vagy előre megyünk tán’ örökre… halálrévbe…
Vajon hol leszünk, amikor a tavasz itt is beköszönt,
Vagy egyáltalán élünk-e, ha a tél végleg leköszönt...
Ágyúlövések hallatszanak ébredős a reggel… sietség,
A hang benyomul az agyba le is húzódunk… ez a békesség?
Itt bizony, könnyen megreped az életváza máza,
És oly’ törékeny az élet, mint egy kínai váza…
Nagyon sűrűn lőnek, érzem, hogy érték-vesztett a nincs öröm…
Ha hazaindulnánk, gyorsan érték-vesztett lenne az üröm…
Vecsés, 2016. november 1. – Kustra Ferenc József - a valósan nagy henger 17 órakor indult be!
