Hétköznapi pszichológia… majd sírban sírva…

(Önrímes, négyszeres belsőrímes 3 soros zárttükrös, leoninusban írva)
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni,
Éltem próbálom perforálni… nem tudok sírva olvasni…
Próbálok gondolkozni, de nem tudok sírva olvasni.
*
(10 szavas duó)
Magány, mint egy féktelenül megveszett,
Karmolász a hátamon… éppen eleget…

Mellkasomon a szőrt tépi,
Így már tudok sírni…
Magányban bárki?
**
(Anaforás, kétsoros duó)
Szinte tűz égeti lelkem, hogy magánytalan legyek,
Szinte nem adatik meg… erősek magány érzések.

[(Leoninusban, önrímesben írva)]
Szinte minden reggel letámad a magány,
Szinte már reggel érzem, egyrészem magány…
*
(Septolet duó)
Bennem él magány,
Miért? Talány?
Parányi talány…

Magányon nincs dolmány,
Minden foszlány,
Vagy dágvány?
*
Bennem élő magány,
Tőle bőr, vakarmány,
Így vagy úgy, koholmány?

Hitvány
Parány
Talány…
Irtvány?
**
(Anaforás, leoninusban írva)
Magányban hátrány, kerti munkában nincs dugvány…
Magányban múlt halotthalvány, szinte csak ősmaradvány.
Magányban a lét, a saját maga ellensége és szemét.
Magányban a szegénység, maga az unott keserűség.
Magányban a szerelem zöldtakarmány, ha jönne van elfogadvány…
Magányban jó lenne szerelem zálogjának, jönnél befogadványnak.
*
(„Selyemút” Huanxistra – Szótagszám = 7, 7, 7, 7, 7, 7, 7 Rímképlet = aaaaaxa (x = végtelen)

Mocskos magány, megvesztél?
Végre(!) kényszerítettél?
Veszett magány, edzettél?
Veszett magány, elvettél?
Veszett vagy tán’(?), vetéltél?
Veszett! Erőszakos! Pfuj!
Mocskos magány: elmentél…(?)
*
(Anaforás, önrímes sedoka)
Úgy reggelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Magányt már nem akarom…

Úgy estelenként:
Ércesen zúg a dalom,
Te ittléted akarom!

Vecsés, 2022. január 25. – Kustra Ferenc József

Meggyulladt már az utolsó gyertya
a díszes adventi koszorún,
halvány fényével világítva
s oldalán viaszkönnye hull.
Sápadt lángjában bűvös fény van,
szinte átjárja mindenem,
még a szívem is. Szinte lüktet,
hiszen az ünnep közel.
Szemem ragyog most örömömben,
hiszen most itt a gyermekem,
akit régóta hazavártam,
és végre itt van énvelem.
Másik szememből bánatkönny hull,
hiszen másik is van nekem,
akit ugyanúgy hazavárok,
de nem lehet mégsem velem.
Úgy szeretnék most kettészakadni,
hogy mind a kettővel ott legyek,
de nem tudok, pedig úgy szeretném,
hogy mindegyik velem legyen.
Milyen jó lenne csillaggá válni,
amely mindenhol ott ragyog,
hogy őrizhessem mindig az álmuk,
beragyogva az ablakon.
Vagy csak szellőként ott legyezni
ameddig el nem alszanak,
s álmukban arcuk megsimítni,
hogy szebbé tegyem az álmukat.
Szeretnék, de nem tudok semmit,
csak azt az egyet tudom,
amíg a szívem egyet is dobban,
ő értük imádkozom.
Istenem! Kérlek! Vigyázz rájuk!
Hisz én már nem tehetem!
Nem kérek semmi ajándékot,
csak ezt! Ezt add meg nekem!
Nekem az ünnep akkor ünnep,
amikor velük vagyok,
s szívem melege arra árad,
kit szeretek. Nagyon- nagyon.

Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.

Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.

Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok

rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.

Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.

De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.

Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!

Gyönge vagyok. Testemben láz van.
alig érzem a lábamat,
mintha valami földre húzna,
mint a hínár, mely rám tapad.


Lábamon, körbetekeredve,
s úgy fáj, mint véres húscafat,
melyet eleven testemből téptek,
de sajgó darabja ott maradt.


Nem is tudom, már mi fáj jobban.
A testem, mely lüktet lázasan?
Vagy a lelkem, mit összetörtek,
s földbe döngölve ott maradt.


Tudom. A testre van sok gyógyír,
amely enyhíti kínomat,
de a lelkem az épp úgy vérzik,
mintha tőr vájná húsomat.

Mégis tudom: le fogom győzni!
Legyen bármilyen bősz vihar!
Bárhogy ledöngöl, talpra állok,
Hogy csak azért is visszakapd.

Mind azt a kínt, mit te okoztál
százszor! Ezerszer megkapod,
hogy megérezd végre mit ártottál,
s ne legyen többé nappalod


anélkül, hogy ne fájjon szíved,
amiért ártottál oly sokat,
s gonosz szíved ezer darabra
törjön, hogy ne bánts másokat!