Idő 
Értékelés 
Értékelés Mondják az okosok,
Mondanivalód, ne cifrázd.
A kevesebb, tán’ több.
*
Ők, kik tán’ nem írnak,
Talán csak úgy, pacsmagolnak.
Mondanivaló kell!
*
Röviden írni tán’
Nem rossz, de érthetően írsz?
Tudsz jól fogalmazni?
*
Ahol történet nagy,
Azt biz’ hosszabban kell írni!
Érthető sorokban.
*
A másik fejével
Gondolkozz, értelmes legyél.
Biz’ kellhet cifra szó!
*
Szólj csak oda, ha kell!
De operálj, értelemmel.
Ne hordj, hetet-havat.
*
Ne légy megalkuvó
De szépen írjál rosszról is…
Sértegetni nem kell.
*
Tudd, ha őszinte szó
Hemzseg a versedben, nem jó!
Ez távolságot tart!
*
Homályosan ne írj,
Azt olvasó, majd nem érti.
Finoman, ne sértsd meg!
*
Használj írásjelet!
Szórendet, kordába tartod!
Ne én értelmezzem…
*
Prózavers meg nincsen!
Petőfi, talán írt ilyet?
Akkor nem ismernénk!
*
Szólj, nagy erővel, vagy
Gyengéden, de illendően!
Légy ember, poéta!
Vecsés, 2015. január 25. – Kustra Ferenc József – íródott HIAQ csokorban. (Ezt a versformát én szerkesztettem meg a haiku mintájára. Szótagszám: 6-8-6)
Mondanivalód, ne cifrázd.
A kevesebb, tán’ több.
*
Ők, kik tán’ nem írnak,
Talán csak úgy, pacsmagolnak.
Mondanivaló kell!
*
Röviden írni tán’
Nem rossz, de érthetően írsz?
Tudsz jól fogalmazni?
*
Ahol történet nagy,
Azt biz’ hosszabban kell írni!
Érthető sorokban.
*
A másik fejével
Gondolkozz, értelmes legyél.
Biz’ kellhet cifra szó!
*
Szólj csak oda, ha kell!
De operálj, értelemmel.
Ne hordj, hetet-havat.
*
Ne légy megalkuvó
De szépen írjál rosszról is…
Sértegetni nem kell.
*
Tudd, ha őszinte szó
Hemzseg a versedben, nem jó!
Ez távolságot tart!
*
Homályosan ne írj,
Azt olvasó, majd nem érti.
Finoman, ne sértsd meg!
*
Használj írásjelet!
Szórendet, kordába tartod!
Ne én értelmezzem…
*
Prózavers meg nincsen!
Petőfi, talán írt ilyet?
Akkor nem ismernénk!
*
Szólj, nagy erővel, vagy
Gyengéden, de illendően!
Légy ember, poéta!
Vecsés, 2015. január 25. – Kustra Ferenc József – íródott HIAQ csokorban. (Ezt a versformát én szerkesztettem meg a haiku mintájára. Szótagszám: 6-8-6)
Szegény vagyok, mint a mókus télen,
Mint róka a viharverte réten.
Nincsen semmim, csak a lelki érték,
A mai világban ez nem érték…
Ülök és várok, jön-e jó sorsom.
Bizonyítani volna alkalom?
Karmámat érdekli, velem mi van?
Nem... egy vagyok a tucat áruban…
Vecsés, 2002. december 25. – Kustra Ferenc József
Mint róka a viharverte réten.
Nincsen semmim, csak a lelki érték,
A mai világban ez nem érték…
Ülök és várok, jön-e jó sorsom.
Bizonyítani volna alkalom?
Karmámat érdekli, velem mi van?
Nem... egy vagyok a tucat áruban…
Vecsés, 2002. december 25. – Kustra Ferenc József
(Bokorrímes)
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
Lassan csoszogó léptekkel már közeledett az este,
A déli napsütés hírét már majdnem moha nőtte be,
A sötétség meg minden ellop, mint az ő kormos füstje…
(3 soros-zárttükrös)
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel,
Aztán kimutatta a foga fehérjét, lecsapott a viharral, „ledőlt heggyel”,
Pedig az ősz, ereje tudatában csak folyvást eljátszott a kis napmeleggel.
Azonban rövid volt az esőt, vihart mutató ősz,
Mert nagyon jött a korán beköszöntött tél és oly’ bősz.
Napokig el sem múltak az egymást bőn követő hóviharok
És mínusz tizenötben keltek hajnalban, ó az erdőlakók.
Ebbe a pár napba éhség, az arcok szinte kiszikkadtak,
A csontvázak az átfázástól, hússal együtt roskadoztak…
Lábuk alatt, minden lépés recsegett, csikorgott,
Ki kicsit figyelt, így járt, hogy hupp… jégen kuporgott.
(Bokorrímes)
Mindenki kérdezi most, ezután itt lelkesülni minek lehetne?
Igaz, de ha ezt a telet átéljük, öröm lesz tavasz jövetele.
Vecsés, 2021. május 31. - Kustra Ferenc József – íródott: az egymást követő évszakokról.
Tudok olyan frontokról, ahol a sár megdermedt, a bőrre száradt.
Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
Végül is semmit nem kaptunk enni,
De panaszra oroszokhoz menni?
Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
Végül is semmit nem kaptunk enni,
De panaszra oroszokhoz menni?
Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
