Egy tűnő arc után vágyódom
Mosolygó, tarka arc után
Egyszer láttam, egy téli délutánon.

Kikacagott a meleg prémből
Az arc friss volt, üde, hamvas
Rózsaszínű a sok krémtől.

Egyszer láttam, többször nem,
De ma is látom, sokszor látom
Amint kacagva tova libben.

Kerestem, de nem találtam
Jártam kertben, téren, utcán
S kerestem mindamerre jártam.

Hiába jártam nem találtam
Elvesztettem tolongásban
S örökre tőle - jaj - elváltam.

Nyomodban egy furcsa idegen
Követ mint néma árnyék
Kacagva, ólmos hidegen
Kisér a komor idegen.

Nyár volt még mikor eléd jött
Nyár, színes szép tarka nyár,
A fákon friss gyümölcs ért
Színes volt, víg, vidám táj.

Pár napja mindig nyomodba jár
A furcsa kusza sárga ember,
Pár napja már, hogy mult a nyár
Hogy jött az ősz, a bús halál.

Kisér, egy nap majd átölel
Hervasztó karja elsárgít
Csókja arcodra ráncot hint
Elhervaszt majd a sápadt ősz.

Ma Bécs, holnap Páris
Ma én, holnap más is
Csókolja válladat
Bíboros szájadat.

Ma Bécs, holnap Páris
Ma én, holnap más is . . .
Robog a vad vonat
Felejted csókomat.

Felejted a mámort
Kacagsz. Oh be kár volt.
Ma Bécs, holnap Páris
Ma én, holnap más is.

Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!



--------------------------------------------------------------------------------

Cynthia festi magát?


Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.
Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,
S felnyílt kedvesimért illatozó kebele."

1811. december 5.