Fölkerestem nagy zajában
A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
S mily csalárd uton vezet.
A barátság szűk hazáját
Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
Nagyra vágyó álmaim.
Légy segítőm, légy nyugasztóm,
O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
Bús vidéked rejtene.
Ím kor-ette szirteiddel
Hál'adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
Bút pihegve mérkezem.
Nem kerűlöm völgyeidnek
Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
Nyúlt hegyidnek bérceit.
Légy segítőm, légy nyugasztóm
O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
Bús vidéked rejtene!
A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
S mily csalárd uton vezet.
A barátság szűk hazáját
Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
Nagyra vágyó álmaim.
Légy segítőm, légy nyugasztóm,
O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
Bús vidéked rejtene.
Ím kor-ette szirteiddel
Hál'adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
Bút pihegve mérkezem.
Nem kerűlöm völgyeidnek
Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
Nyúlt hegyidnek bérceit.
Légy segítőm, légy nyugasztóm
O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
Bús vidéked rejtene!
Veszett idő! veszett erkölcs! veszett poesis!
Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.
Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,
Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.
Hiába szól őellene az új aesthesis,
Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;
Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!
És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!
A rossz madár a szentet is bépiszkolja;
Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.
Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;
Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.
Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,
De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.
S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,
Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.
A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,
Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.
És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!
Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!
Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,
Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.
Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,
Ki sok országot látott és igen sok tengert!
De még akkor tisztelte a nép a Morált,
S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.
Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;
Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!
Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!
Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.
Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,
Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.
Hiába szól őellene az új aesthesis,
Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;
Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!
És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!
A rossz madár a szentet is bépiszkolja;
Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.
Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;
Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.
Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,
De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.
S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,
Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.
A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,
Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.
És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!
Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!
Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,
Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.
Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,
Ki sok országot látott és igen sok tengert!
De még akkor tisztelte a nép a Morált,
S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.
Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;
Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!
Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!
Nagy szívemből a keserűség torka
Haló tüdőbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést - s ez élet? és örök?
Igen, csak menni s üreges sebünket
Kitátva hagyni, lepje csak a por
S Istent keresni: Nagy Bírót, ki büntet
S bús keresőt ki anyaként apol
S az égre fölhörögni, nem találván,
És szitkozódni - hátha észre vesz
S tovább loholni elrugottan, árván,
Mert Ismeretlenünknek tetszik ez!
Bajnok-futók roppant, őrült arénán,
Hol mindenképp csak vesztes lehetünk
S Cézárunkhoz még esdekelni bénán,
Mert intésétől függ az életünk!
Éhessen bőgni és amit ha bántott,
Nem bántott így a Mammon ökle sem:
Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,
Amíg mosolyg az Úr csak csendesen.
Ó szörnyü Úr, kit ember sohse látott,
Nem görnyedek már több litániát,
Robbanjon össze százezer világod,
Nem lesz itt úgyse boldogabb világ!
Haló tüdőbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést - s ez élet? és örök?
Igen, csak menni s üreges sebünket
Kitátva hagyni, lepje csak a por
S Istent keresni: Nagy Bírót, ki büntet
S bús keresőt ki anyaként apol
S az égre fölhörögni, nem találván,
És szitkozódni - hátha észre vesz
S tovább loholni elrugottan, árván,
Mert Ismeretlenünknek tetszik ez!
Bajnok-futók roppant, őrült arénán,
Hol mindenképp csak vesztes lehetünk
S Cézárunkhoz még esdekelni bénán,
Mert intésétől függ az életünk!
Éhessen bőgni és amit ha bántott,
Nem bántott így a Mammon ökle sem:
Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,
Amíg mosolyg az Úr csak csendesen.
Ó szörnyü Úr, kit ember sohse látott,
Nem görnyedek már több litániát,
Robbanjon össze százezer világod,
Nem lesz itt úgyse boldogabb világ!
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Tarlóból fújdogál a szél,
Egy-egy lehulló falevél
Szállongva széltől szárnyra kap.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
A mult bús romjai közül,
Emlékek szálldosnak körül
S lelkem borzadva felriad.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Emlékezés, hulló levél,
Temetőből a kósza szél,
Felébredés kripták alatt.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Enyészet közelg, jön a tél,
Szállong az emlék, falevél
S reszketve széltől szárnyra kap.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Romok közűl a szellemek
Alvó szivet ébresztenek.
Ébredés a kripták alatt...
Tarlóból fújdogál a szél,
Egy-egy lehulló falevél
Szállongva széltől szárnyra kap.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
A mult bús romjai közül,
Emlékek szálldosnak körül
S lelkem borzadva felriad.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Emlékezés, hulló levél,
Temetőből a kósza szél,
Felébredés kripták alatt.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Enyészet közelg, jön a tél,
Szállong az emlék, falevél
S reszketve széltől szárnyra kap.
Sivár, őszt jósló, nyári nap.
Romok közűl a szellemek
Alvó szivet ébresztenek.
Ébredés a kripták alatt...
Ma langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
A friss fények lobognak,
Szép nap a boldogoknak.
De lám, ti földi népek,
Oly búslakodva nézlek,
A szívetekbe látok,
Akárhogy titkoljátok.
A sárga nap ragyoghat,
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.
Kívül szemek zafírja,
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.
Ha most csudát tehetnék,
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihunynának a fények.
Úgy raknám búnkat eggyé,
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Bánatból Csimborasszót.
Hadd nőne fel az égre,
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!
Új szívünk nőjön, égi,
Szelíd szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyűlöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.
Legyen minden sziv áldott,
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.
Hisz oly egyetlen drága
Az élet halk virága,
Annak kéne örülni,
Szennyektől megtörülni.
Tudósok ezt szeressék,
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.
Örökre ifju élet!
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.
Hogy minden nép örüljön,
Könnyet is az törüljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.
Ó, Isten, Isten, Isten,
Ne ülj az égbe resten,
Nézd, orcánk színes lárva,
És sötét agyunk árva.
Nézd, langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fényeid lobognak,
Ó, tégy meg boldogoknak!
Nyilát a nap dobálja,
A friss fények lobognak,
Szép nap a boldogoknak.
De lám, ti földi népek,
Oly búslakodva nézlek,
A szívetekbe látok,
Akárhogy titkoljátok.
A sárga nap ragyoghat,
Az ízes szél gagyoghat,
Az orcánk színes lárva,
De sötét agyunk árva.
Kívül szemek zafírja,
Az ajkak gyenge pírja,
De benn a mellkas váza
A nyomorúság háza.
Ha most csudát tehetnék,
S kezembe felvehetnék
Minden szivet, szegények,
Kihunynának a fények.
Úgy raknám búnkat eggyé,
Egy nagy fekete heggyé,
Emelnék, rakva jajszót,
Bánatból Csimborasszót.
Hadd nőne fel az égre,
Az Isten lássa végre,
Pokol-fenékre döntse,
Az óceán elöntse!
Új szívünk nőjön, égi,
Szelíd szív, ne a régi,
Ne tudjon kínt meg lázat,
Ne érje több gyalázat.
Dühöt, bosszút ne értsen,
Ne gyűlöljön, ne sértsen,
Szeressen, csak szeressen,
Forrón, ezerszeressen.
Legyen minden sziv áldott,
Melyet dobogni váltott
Anyáink szentelt kínja,
A szülő vér rubinja.
Hisz oly egyetlen drága
Az élet halk virága,
Annak kéne örülni,
Szennyektől megtörülni.
Tudósok ezt szeressék,
Rejtett titkát keressék,
Hisz minden bölcs szó talmi,
Amíg meg is kell halni.
Örökre ifju élet!
Jó vón vidulni véled,
Ne lenne más igazság,
Csak az örök vigasság.
Hogy minden nép örüljön,
Könnyet is az törüljön,
Ki sír a Végzet balján
A bús Kárpátok alján.
Ó, Isten, Isten, Isten,
Ne ülj az égbe resten,
Nézd, orcánk színes lárva,
És sötét agyunk árva.
Nézd, langy a lég opálja,
Nyilát a nap dobálja,
Friss fényeid lobognak,
Ó, tégy meg boldogoknak!