Ez a szép nagy ország
Mi volt, Magyarország
Már nem lesz többé
Vált, nagy köddé
Sokan nem tudják
Mit takar a címer
Rajta a korona
Magyar azt, volt
Semmiért nem adta
Címeren az ország
Utána a honvágy
Mire már kevés magyar
Ki erre vágy

Nem mást akart
Hajdan e címer
Mert idején annak
Az országot a magyar
Másnak nem adta
Határt szabott akkor
Duna, Tisza, Dráva, Száva
Ki ránk tört akkor
Eltört keze, lába

És a nagy Alpok
Rég lehanyatlott
Határát akkor
Három tenger mosta
Hosszan
Benne a kereszt
Isten bennünket
Nagyon, nagyon szeret
Mint jelzi is a címer
Ki magyar, még mer
Forró vérét adná érte
Csak,hogy Szent Hazánkat
Több bánat ne érje

Miféle út ez a lábam alatt?
Hideg mint Antarktisz jege
Ismeretlen sarkamnak
mint errefelé a szeretet melege.


Száradt fák az út mentén s
szemben jő velem tegnapi magam
Lehajtott fején feketült átok,ami földi
teremtők szeméből a napba sugárzott.


Miféle út ez a lábam alatt?
Száradt fák az út mentén
Idegen szívemnek e táj már
Tündér Ilonám sem lelem én.


Milyen halvány ez a fény?
Itt van az Ősz,halottak évada
Gyűrött száradt koszorúk alatt
A megsemmisült ember maga.


Miféle út ez az én utam?
Pogány tenger hullámai
A hitetlenség szívemhez fért
Hívnám,reszketnék,ha lenne még kiért.

Ha felnőnek a gyerekek búcsút intenek.



Mikor második gyermeke is elment, már nem sírt napokon át,
csak állt a küszöbön s nézte az üres szobát,
fájó gombóc égette torkát.

Valami elszakadt és helyén egy seb fakadt,
ki egykoron belőle sarjadt, most máshol marad,
anyai szivére vasmarok tapadt.

Mindíg is tudta, hogy így lesz, de odázta volna míg lehet,
minden anya sorsa ez, mást nem is tehet,
ha szive nem, az idő majd oldja e percet.

Magam ellen harcolok érted,
S hogy miért nem győzök, nem érted.
Miért vagyok gyáva?
Ha lelkem éktelen vadvirága
Testembe visszaszállna.
Elvittelek a titkos kertbe;
Küszködve, hogy tényleg gyer` be
Rettegve, hogy tüskéimtől
Véres sebbel mész el egyből.
Bárcsak levágnád mind e tüskét,
S érinthetném, mi megvéd,
Lelkednek finoman szőtt selymét.
Könnyű rétre bár ne vágynék;
Megöl ott a végtelen játék.
Nem süt a nap sem oly szőkén,
Átkozott fényétől megvakult már elmém.
Könnyeimet elsírtam mind, látod.
Fonnyadva álmodom üresen az álmot.
Ha feladsz engem a harcomban,
Elfogadom: így jól van.
De félek, mert emlékszem még,
Milyen is a nélküled-lét.

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.