Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.

Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.

Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.

Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.

Szegény, megfáradt véneim
a kapuk előtt, ilyenkor alkonyattájt
a megtérés szekereire várva
megőszülve, megdicsőülve
vagy a szükség görbebotjain megalázva
nem hordja már az erjedő
must szagát a szél
s a kakasok sem kiabálnak
a kertek alatt a szerelemről
csak folyton, folyvást az emlékek
az emlékek sebzett madarai
hullanak odafentről s verdesnek
lábatok előtt, a kaputok előtt
s mire van reménye a percnek?
s mit ér a távoli ígéret földje
a Kánaán ? hiába lettek útjai kikövezve ?
s hol van az álom ?
hol van az álom ami fölitta a szíveteket
karotokból az erőt, csontotokból a foszfort ?
ki biztatott, ki tántorított és ki ellen
ki védett meg titeket ?
ki feszítette velőtökben az idegeket ?!
ki tudja már ?
sejtelmes, messzi tárogatókon
játssza szólóját a magány
a csillagok fénytelen éjszakáin
s ki tudja mekkora az út még odáig ?
eljön, ami elkerülhetetlen
táncoló fekete asszonyok
táncoló fekete kocsisok
táncoló fekete lovak elhozzák egyszer !
S mégse a kín ! Mégse a kín szivárogjon
ereitekbe ! Mégse veszítsétek a hitetek !
Gyökerükkel, mint fák a földbe
mint a hegyen kövek a kövekbe !
Fogódzunk megáldva s megverve
tetteitekkel fájdalmas
s félelmes örökötökbe !
Megváltani egyszer titeket !
Önmagunk által is tiértetek !
Ámen

Az esőcsepp épp zuhanni
készült
de megdermedt az ereszen
és furcsán
fényét vesztve
összekapta magát
borzas koronáikat
megrázták a fák,
a szőlő ledobta levelét
s a rozsdaszínű venyigék
közt itt-ott felsikoltott
egy-egy elmaradt oportó szem
megdőlt a krizantém
az őszi rózsa
s mire reggel lett
a kertben rikkancs szelek jártak
karonfogva és hirdették
hogy megjött a tél

Nem várlak többé

és többé nem kereslek

nekem már ami voltál

azt nem jelented ,nekem már

semmit sem jelentesz

Hosszú ideig vártalak

téged, koslattam utánad

mint magányos farkasok

az éjszakában s vágyakoztam

hogy szoknyádat levessed

de eltört a varázslat ,

s bár őrzöm még a csodádat ,

a lábod ívét, a csípőd hajlatát,szádat

többé nem kereslek

hiába zuhog az igézet

vannak még

akik szeretni szeretnének !

most eltört a varázslat

zárd hát magadra az éjszakádat

vagy kóborolj máshoz

Én: én vagyok, neked már csak

nagyság, magasság és mélység

neked már csak idegenség

s többé nem várlak

nem várom már a csodákat

virágaimat rád tékozoltam

arcomat már-csak patakok

mossák, mosolyom már-csak

megfáradt sikoltás

de nem bánom ! Ami volt, volt

ami nem, nem !

Élj boldogan!

Kiskunság
1973

Suhog a szél száraz homokverése
Nem maradt semmi a nyárból

Igézet záporos szivárványa
Vízcseppek gyöngye: hajnali harmat
elenyészett már

Suhog a szél száraz homokverése
Szíjat hasít ostoros fákra

levelek rongyos kacagánya lobog
csattog, s száll az égig mint hajdani
csikósok karikása

Suhog a szél száraz homokverése
Szegénység soványka földje támad

veri a falut , veri a várost
Karcolja kövekre mint a gyémánt

s eleven testre, hogy futóhomok
s fájdalmát ,s riadalmát....