Szerelem könnyei

Szerelmünk lélektüzén élek,
Mézillatú lelkünk harcán félek, hogy elégek.
Álmatlan hajnalokon hallgatunk csendet,
Álmaim aranyszínű hintaján folyton kereslek téged.

Hány ölelés és hány vitán őszültünk meg,
Szóváltásunk olykor éjjeli harcra ment.
Remegőn, megtörve elvérzik bennem az érzés,
És feltámad bennem újra a szerelemféltés.

Nem tudok már mást szeretni,
Hazugsággal mért kell nékünk élni.
Néked adtam a szívemet,
Veled élem le az életem.

Sóhajom hangján kétségbeesik a remény,
Földi életem kíntól szenvedőn még mit remél.
Ámor kitépte szívem, s én néked adtam,
Tündöklő életem ifjúságát terád hagytam.

Sötét vándor, csillagok alatt sétálok céltalan,
Lelkünk oltárán zokogok némán egymagam.
Hogyha majd nem kellek végleg tenéked,
Látogasd meg az elárvult sírhelyem.

Az ember fiai

Felkelt a Nap halott, sápadt fényével,
Késői szeptemberi nap gyenge melegével.
Nézem a messzi, távoli tájat,
Perzsel a múlt emlékei, ég a vágyam.

Keres a gyűlölet, itt jár a hideg szélben,
Megtalál minket a vándorló messzeségben.
Mindenhol mérgező, keserű élet várt,
Hordozza múltunk a régi gyászt.

Örök szülőhazám e drága hon,
Hol könny és bánat ostromol.
Nincs szívünkben harag, már nem várunk csodát,
Ősrégi cigány telepek őrzik még a lábam nyomát.

A csend

Hideg hószavaid
Szerelmünk deres hóviharán,
Mint havas földek januárban,
Úgy hatnak rám.

Jeges szél üvölt a tájban,
Hordja ránk a hideg havát!
Hófehér tisztaságban
Hallgatjuk a szél ordító viadalát.

Hideg jégcseppkönnyeinken
Könnyed dércsillogás.
Megvénült, vézna csontunkon
Ott lebeg a fehér halál.

Heves megye, Tarnazsadány- Hidegvég

Játszik a széllel
A fényes déli nap.
Mondókám hallgasd,
Milyen szép a gyermeknap.

Májusi esőben,
Ázik a rét.
Alszik a földben a mag,
De kikelhet még.

Amira és Romina,
Lufit eresztget az égre.
Kis Molikát ringassák
Közben a bölcsőben.

Szomorú szerelem

Bánattal kószálok a tarnapart peremén,
Rád gondolok a tiszta szerelem szépségén.
A végtelen kék ég felé száll szívem dobogása,
A Tűzlángjainknak se lesz már olyan lobogása.

Könnyező szemekkel parton ért a hajnal,
Küzdő szerelmünket nem vigyázta angyal.
Nem talált rám Ámor az éjszakában,
Kereslek, kutatlak, gyötrő fájdalom némaságban.

Égő szívemet elemészti a bánat,
Ezüstösen peregnek könnyeim, égnek még bennem a vágyak.
Boldog, szép idők lelkemen tovaszállnak,
Szerelmünk fuldokol a háborgó végtelen szerelmi óceánjában.

Kiszenvedte szívem - e gyönyörnek terhét,
De vissza-, visszasír felém az a sok szép emlék.
A hajnal magára tűzi bíborvörös arcát,
Eltűnünk mi is a lehulló falevelek avarján.