Egy öreg kert. Az este árnya
A lombos utak közé be-be tér,
És mintha régi álmok lelke szállna
Oda, hová a lámpa fénye ér.

A méla utak között néha
Egy-egy kósza emlék elhalad,
S hogy kondul a reggeli harang,
Tünnek az árnyak, s egy kert marad,

Hová az este árnya be-be tér,
Oda, hová a lámpa fénye ér . . .

A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .

I.

A hajnal ég a háztetőkön;
A gyárba haj, előre!
Megyünk vígan, de roskadozva
Jövünk ki majd belőle.

Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,
Babos kendő nyakunkba,
Amerre járunk felvidámul,
Az utcza is nyomunkba.

Minthogy egy virágos erdő
Vonulna át az utczán,
Vidám kaczaj, mint a száz madárdal
Csendülne végig utján . . .

De este mindig összetörve,
Kéz, kézbe fogva, szótlan
Megyünk hazáig álmadozva
A csüggedt, néma sorban.

A gondtalan, víg utcza népre
Egy sóhaj, egy tekintet;
Megyünk temetni, - eltemetni
Bús, álmodó szivünket.

II.

Hány édes álom száll, viharzik
Egy lomha, szürke gyárba!
Oh, mennyi kincs van ott temetve,
Hány ifju szívnek álma!

És munka közt, mig rózsa hervad
A gyári lány arczáról,
Könyből, sóhajból, szőve készül
A myrtusz-ág, a fátyol . . .

III.

Mikor anyámat eltemettük,
Hideg volt, téli nagy hideg.
Üres maradt a ház utána
És rongyosak a kicsinyek.

A legnagyobb testvérkék közt
S a kegidősebb én valék.
Kenyeret adtam öt árvának
- Az enyém volt a maradék.

Egy ideig csak ment a munka,
Hanem egyszer csak érezém,
Hogy elszorul a mellem néha
A virrasztások éjjelén.

Aztán kissé köhögni kezdtem,
Majd láz gyötörte lelkemet,
De félig élve, félig halva
Átvánszorogtam a telet.

Tavaszra neki piroskodtam,
Panasz se kelt már ajkamon,
Majd jött az orvos és szelid, de
Szigoru volt a tilalom:

- A varrást abba fogja hagyni,
Dolgozni önnek nem szabad!
Vigyázni kell magára gyermek,
Nagyon nagy lesz az áldozat!

- Ne dolgozzam? s ezek az árvák
Hogyan élnek meg nélkülem
Az orvos rám nézett szeliden:
- Csak türelem, csak türelem!

Oh, türelem a lány erénye,
Aki szegénynek születik:
Jó fegyver az koldusoknak,
Mert senkit meg nem sebesit.

De vége volt a szenvedésnek,
Ő lecsókolta könyemet.
Ki megváltott a sirtól engem,
Az elveszité lelkemet.

Ti, akik becsülettel éltek,
Ne dobjatok követ reám,
A kicsinyek, ha nagyra nőnek
Majd megbocsátanak talán.

A kicsinyek jók, szépek lesznek,
Fehérek mint az angyalok;
Ha imádkozni megtanulnak
Majd üdvözűlök általok.

IV.

Szombat este

Harang kondul az udvar alján:
A heti munka véget ért.
A hét robotja elfeledve
A szombat este üdveért.

Aki szegényebb, elhagyottabb,
Szombatra az is felderűl:
Csicsereg mind a gyár előtt, mint
Fecskék a templomház körül.

S amíg hosszu széles úton
Tova sietnek párosan,
Szivükre könnyü bűvölet száll:
Ma este, szombat este van.

S a külvárosban, ott ahol már
Alacsonyabbak az ablakok,
Vár mindenkire, vár egy ifju
S szemük nevetve felragyog.

Találkoznak s kéz kézbe fogva
Mennek hazáig csendesen
A kapuban egy kézszoritás:
- Holnap vasárnap, kedvesem!

V.

Vasárnap

Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat,
Hol egész héten küzdünk, dolgozunk,
Vedd kékvirágos karton kis ruhádat,
Ez az egy nap, csak ez a mi napunk.

Kalapod csokrát megkötöm bokorra,
Virágot tűzök a hajad közé
S a könyet is lecsókolom mind sorra,
Mi hat napig orczáid öntözé.

Ki az erdőre! Lombok enyhe árnya
Fölénk borul és hűs árnyékot ad,
Feledjük el egy kurta délutánra
A hétköznapi szürke gondokat.

Oh, nincs nekünk, nincs nagyratörő vágyunk,
Az ünnepünk is egyszerű nagyon:
Egy-két virág, mit mindenütt találunk,
Sütkérezés a sugaras napon.

Ah, holnap reggel uj robotba állunk
És hat napig kenyérért fáradunk
S mig hat napig a hetedikre várunk,
Verőfényről és dalról álmodunk.

VI.

Az ég azurja a magasban
Nyugodt derűvel mosolyog.
Járunk virággal tarka fűben
Mi koldusok, mi boldogok.

A remegő kék levegőben
Egy kis csicsergő lény lebeg
S fürösztve szárnyát napsugárban
Zeng a mezőnek éneket.

Mi nem dalolhatunk. Lezárta
Egy csók a szánkat csendesen
És dalra nyitni ajkainkat
Te nem tudod, - én nem merem . . .

VII.

Ha munka közbe megkap egy-egy ábránd
S szemedbe forró köny gyűl hirtelen,
Töröld le titkon, hogy ne lássa senki,
S folytasd tovább a munkát csendesen.

Szegény leánynak nem való az ábránd,
Szegény leányhoz csak a munka jó,
Mert, hogyha fáj is durvasága néha,
Becsületes a goromba való.

VIII.

Ha fényes utczán visz az utam néha,
Sietve járok s szivem feldobog:
A gazdagok, kik itt nevetve járnak,
És istenem, beh szépek, boldogok!

De sáros lesz a koldus szive itt csak,
Míg ragyogásról, fényről álmodik,
Sietni kell itt mindig a szegénynek:
Ki lassan jár, az hamar elbukik.

Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?

Tudom, legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedő orcád.

Oh, hárítsd el ázott fátyolodat
Bús szemedről, kegyes szenvedő!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temető.

Ott lebeg már az öröm szárnyain,
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;

Hol a myrtus- s amarantszigetek
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;

Ott békesség s isteni nyugalom
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.

Nem szakad el a hív szerelemnek
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kívánt reggele.

Vár tégedet is e dicső tájék!
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeretőd, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.

Akkor égi csókok törülgetik
Gyöngy orcádról kegyes könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott szűz tetemeid.

Ölelkezve fogtok leborulni
Dicső Atyánk szent zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdulni
Cherubimi harmóniánál.

[1803 körül]

Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!

Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?

Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!