Ez a versem kicsit más, mint a többi,
erről az emberről is lehet mit írni.
Már hajnal ötkor felkel,
kicsit még álmos,de kit érdekel.

El is indul a munkába elég kábán,
néznek is rá az emberek furán.
Beér a munkahelyre,köszön halkan.
Éjszakás társa épp hogy meghallja.

Átveszi az osztályt,és a betegeket,
Látott ő már ilyet,nem egyet,de rengeteget.
Eteti,itatja,ápolja az elesetteket,
dolgozik is nem is keveset.

Az emberek őt nagyon szeretik,
A fáradtságot ő nem is ismeri.
Lassan letelik a műszakja,
de a munkát otthon se hagyja abba.

Lassan lépeget az utcán,
Kérdezik is a szomszédok:Ki is ez a lány?
Ő is csak egy ember,mint más.
Ha ő ápol,nem érhet csalódás.

Otthon is keményen tevékenykedik,
hogy hogy bírja,mások nem is érték.
És hogy miért lettem én is ápolónő?
Talán mert kemény lelkemnek ez ad erőt.

Hogy ki az én barátom?
Úgy érzem,hogy neked elmondhatom.
Hűséges,okos,bátor.
A házunk udvarán ő az Úr.
Négylábú,okos,és harcos,
és,ha haragszom rá,akkor sem mardos.
A cicámat mindig megkergeti,
de hát ő a nagyobb,így hát megteheti.
A gyerekeket szereti,védelmezi,
így lehet hát őt jellemezni.
Ha hazamegyek már vár reám,
igazán büszke lehetsz te is rá.
Ha jön a postás,akkor nagyon ugat,
a levélhordó így hamar megtalálja a kiutat.
Hűséges társam marad mindig Bodri,
de hogy meddig él,azt sajna nem lehet tudni.

Egy nyári reggelen bekopogtál,
bár zord,és goromba voltál,mégsem morogtál.
Olyan hirtelen jöttél,
és sok jóval nem is kecsegtettél.
Nem beszéltél,kegyetlen voltál,és néma,
és én úgy terültem ki,mint egy rémült béna.
Sírva könyörögtem,hogy ne bántsál,
de te az eszközökbe nem válogattál.
De erős voltam,és dühös harcos,
te meg brutálisan morcos.
Nem adtam fel a reményt,
és te láttad rajtam,hogy ez a nő nagyon kemény.
Kértelek,hogy hagyjál békén,
és te némán engedelmeskedtél.
Már nem vagyok beteg,vidám vagyok,
a mogorva látogató így végleg elhagyott.

Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.

Ó, de nehéz bölcsnek lenni,
fájót, ártót elengedni,
maradni a szeretetben,
lenni EGYSÉGBEN az EGY-ben!

Ó, de nehéz mosolyogni,
az EGO-val harcot vívni,
mikor sötét kezében kard,
s szítja tüzet és a vihart!

Ó, de nehéz e világunk,
anyaggá lett valóságunk,
hol békétlenség alapja
embereket ostorozza!

Ó, de nehéz csak szeretni,
ha bántanak megölelni,
felnőtt korban gyermek lenni,
bántó tettet jóvá tenni!

Ó, de nehéz boldog lenni,
boldogságban megpihenni,
a félelmet eltemetni,
embert Istenként szeretni!