Én Istenem fogd meg kezem,
Rád emelem tekintetem,
glóriáddal terítsd lelkem,
szereteted gyógyír nekem.

Én Istenem fogd meg kezem,
töröld le a könnyes szemem,
szavak nélkül imádkozom,
hálámat csak Neked adom.

Én Istenem fogd meg kezem,
érted dobog fájó szívem,
fájó szívem felajánlom,
áldásodat kérem, s kapom.

Én Istenem megköszönöm,
Te vagy nekem minden öröm,
minden szép, mi Hozzád emel,
kitárd karod hív, felemel.

Én Istenem látom arcod,
nyomot hagy bennem mosolyod,
érted élek, érted halok,
én Istenem Tiéd vagyok!

Az Életem
Kivel élhetem,
Nem tudja elfogadni,
Ilyen vagyok. Azt hiszem.

Ilyen vagyok!
Sokféle egyszerre,
Szép és csúnya,
Ügyes, ügyetlen.
Én vagyok az egyetlen?

Unom a tökéletest,
Nem tetszik.
Másoknak mutatni csak,
S rejteni a valódit.

Pedig próbáltam sokáig.
Erősnek lenni, okosnak.
De ahogy telnek az évek,
Fáradt tükre vagyok a nagyoknak!

Magam adom Neked.
Elfogadni nem lehet? Nyomorult menekülő vad,
Az erdőben rettegve liheg.

A bűnünk közös,
sorsunk is az!
Futunk egymással örökös,
új meg új Iramodással, de lábunk nem halad.

Bizton van megoldás,
A Remény élni fog.
Idővel megjön a hatás,
Jó vagy rossz, nem tudom.

De Büszkeségünk, kitartásunk
el nem fogy.
Együtt járunk, míg tehetjük,
A rianó tavon.

Én nem szeretnék megbántani senkit
csak mellette lenni halkan,csendesen,
hogy ne fájó szívvel térjen le aludni
és az ébredése mindig szép legyen.

Én csak hűs szellőként suhannék fölötte
ahogy dúdolva elsuhan a szél
álmát őrizném csendben ,elmerengve
hogy a valóság ne téphesse szét.

Én úgy szeretnék elmerülni benne
mint hűs tengerben az apró gyöngyszemek
nem kutatva semmit,és nem is keresve
csak az álmaiban mellette legyek.

Én nem szeretnék semmi mást a földön
csak azt szeretni ,ki arra érdemes
s nem kérek érte semmi mást cserébe,
csak kicsit engem is szeressenek.

Sokfélék vagyunk, olyan különbözők,
éljük a múltunkat, s a már szebb jövőt.
A Ma-ra már régen elfogyott az erőnk,
elveszett a Most, ezért nincs rá időnk.

A pillanat öröme már nem létezik!
Mi volt, s mi lesz majd? Az ész ábrándozik.
Küszködünk, harcolunk, nem a Ma-t éljük,
a Most-ot a múltra, s jövőre cseréljük.

Nem vesszük észre az \\'apró\\' csodákat,
szivárványt az égen, s az égig érő fákat.
Elszalad mellettünk ez a rövid élet,
Köd borítja már lelkünkben a szépet.

Testünk és lelkünk egy új napra vár,
lelkünkben még ott él a reménysugár.
Felejtsük a múltat, hagyjuk a jövőt,
adjuk a Ma-nak a testi, lelki erőt.

Éljünk a jelenben, igaz szeretetben,
fürdessük egymást a tiszta Égi Fényben.

Nem igazán értem, s ezért kérdem, miért nem
lehet elcserélnem az életem az álmomra.
Mert az jobb volna számomra, ha valaki valami csodával áthozna, azon csodálkozna, mért van a változás csodás hatása, lelkiismerettel kárhozva.
Hisz vihet bárhova az út, a fény az alagút végén még soha ki nem hunyt. Hiába kezdesz háborút, hiába bátorítasz kiskorút vagy nagykorút, az ember soha el nem téved, várja őt a nagykörút. Az örökös körforgás.

Már pár terved felborult. Mint forgács, hullik szét a bogrács, a bomlás és a romlás lesz úrrá majd mindenen, emberek milliói kérdik : Mért tetted ezt istenem?! De nem ő volt a hibás, így hát nincs más megoldás, minthogy segítek másokon, még ha nincs is erre más okom, csak hogy megmentsem a világot, mit egy féreg vagy az ördög, nevezzem bárhogy, kirágott! Akkor is meg kérdezem a sérülttől hogy ki bántott.

Ez lesz az az állapot, beláthatod, az érvládát bezárhatod és áldhatod azt a napot, mikor önként, isten hírnökeként egy kis hitet át adok, amíg bele nem fáradok, amíg még felállhatok, legyen bármekkora az árok, felállok, a gödörből kimászok, és betemetem, a magokat elültetem, benn a földben a jövő, mint facsemete megterem, míg fejlődik figyelgetem, öntözöm és megmetszem, pár szélvihar elkerülhetetlen, azoktól is megmentem, és ha mindent megtettem, hagyom had növekedjen, magától bontson lombot egy fejlettebb életben.