Idő 
Értékelés 
Értékelés Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,
Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...
Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?
Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?
A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.
Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.
Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...
A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.
A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?
Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.
Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.
Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!
Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!
Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?
Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.
Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,
Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs
(anaforás, kétszeres belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
Adjon a magyarságnak, bárhol él is, egy jobb jövőt!
Adjon mindannyiunknak az Isten egy jobb esztendőt!
*
(3 soros-zárttükrös)
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
Magyart a magyar, bárhol lakik és dolgozik a másik testvérként szeressen!
A pártoskodás, az idegenkedés, a végzetes külön utak… kivesszen!
*
Szűnjék meg, már múljon… az ezeréves -már ősi- átok,
Mikor tettünk nektek ellent(!) európai polgárok?
Boruljon ránk az örök az isteni sugaras napfény,
A mai időkben ez lehetne örök letétemény.
*
Van -örök- hármas bérc, négy ismert folyam határán,
Szeressük egymást… szerető szív ne legyen árván.
Ne legyen magyarok gyerekének az sehol, semmiért… soha
És ha mégis akadna, akkor soha ne érezze… mostoha!
*
(anaforás, bokorrímes)
Magyar gyereket a sorsa okán, a kapott mostoha is szeresse,
Magyar gyerek a sorsa okán, a mostohát is anyaként szeresse...
Magyar mostoha, a magyar gyereket, hű-magyar ifjúnak nevelje!
*
(3 soros-zárttükrös)
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek,
Ha lehet, kezeljük így a hazát… emberek…
Szent itt minden rög, a kőhalom és a berek.
*
(3 soros-zárttükrös)
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
No, de fiaim! Bölcsesség majd öregen lesz... Ti mindentudók…
Van nemzedék, mely -hitben- azt hiszi, hogy ők felkent mindentudók!
*
(anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot,
Ezer év alatt ennek híre bejárta már a nagyvilágot…
Ezer éve már, vér nevelt itt fát, bokrot, mezőket, virágot.
*
(Bokorrímes)
Mióta itt a hazánk, mindig Európát védtük, ezért vért hullajtottunk!
Anyák mondják, hogy mi is itt voltunk és emberek... oly' sok-sok bölcsőt ringattunk!
Bánatkönny hullott talán ezerszer is és bút, bánatot... magunkban ringatunk…
*
(idézet)
„Világpolgár és világszabadság
Jelszónak szép, de puszta hazugság…
Átkos eszmék magvát bárhogy hintik,
A magyar csak magyar marad mindig…”
*
(bokorrímes)
Meghalni és pihenni – itt tud csak- a véráztatta ősi földben,
Ki magyar volt... most mégis magyar! Bízok hazám és a Te jövődben!
Vecsés, 2022. február 5. –Kustra Ferenc a József- íródott: Hamvai Sándor {1861 -1925} „Új esztendei ének” c. verse átirataként, alloiostrofikus versformában.
Szerepben... világi terekben.
Keresztben... világi keretben.
Feledtem... világi felekben.
Mederben a világi sebekben.
Lélekben a szellemi sikerben.
Érdekben a szellemi kezekben.
Sötétben a szellemi szerekben.
Fényekben a szellemi kéregben.
Fohászban... isteni szikrában.
Átokban... isteni mázokban.
Markokban... isteni pátoszban.
Imákban az isteni világban!
Keresztben... világi keretben.
Feledtem... világi felekben.
Mederben a világi sebekben.
Lélekben a szellemi sikerben.
Érdekben a szellemi kezekben.
Sötétben a szellemi szerekben.
Fényekben a szellemi kéregben.
Fohászban... isteni szikrában.
Átokban... isteni mázokban.
Markokban... isteni pátoszban.
Imákban az isteni világban!
Szolgai idő a sorsnak kereke,
bátor egy kérő világnak verebe.
Bíboros orcád, melyen ha könnycsepp gördül,
én ott leszek, ha lelked valamiben sérül.
Őszülő időben a sorsod útján
bosszúállóság ne feszítse lelked húrját.
Én majd lágyan átölellek,
s mosolygunk majd együtt,
s világnak peremén örökké lesz létünk.
S ha még veréb is vagyok?
Mosolyoghatsz rajtam,
de hidd el, én ott leszek mindig
boldogságban s ha baj van!
bátor egy kérő világnak verebe.
Bíboros orcád, melyen ha könnycsepp gördül,
én ott leszek, ha lelked valamiben sérül.
Őszülő időben a sorsod útján
bosszúállóság ne feszítse lelked húrját.
Én majd lágyan átölellek,
s mosolygunk majd együtt,
s világnak peremén örökké lesz létünk.
S ha még veréb is vagyok?
Mosolyoghatsz rajtam,
de hidd el, én ott leszek mindig
boldogságban s ha baj van!
Lágy dallamokat játszó
vágyak tüzében.
Ihletmámortól parázsló,
kósza gondolat.
Tollhegybe kúszik,
s papíromat elöntve,
emlékeket idéz a mozzanat.
Érzésekből erőt merít,
tükörképem mosolyog.
Elfordulok, múltba repít,
s látomásban andalog.
Emlékeim mozaikba rendezem,
s gondolatban elmerülve,
hallgatózom csendesen.
vágyak tüzében.
Ihletmámortól parázsló,
kósza gondolat.
Tollhegybe kúszik,
s papíromat elöntve,
emlékeket idéz a mozzanat.
Érzésekből erőt merít,
tükörképem mosolyog.
Elfordulok, múltba repít,
s látomásban andalog.
Emlékeim mozaikba rendezem,
s gondolatban elmerülve,
hallgatózom csendesen.
