Apró kis tanyán élt a lúd,
ő szakmát sohasem tanult.
Viszont nagy gőg lakott benne,
neki minden szakma menne.

Egy reggel gondolt egy nagyot.
Ő üdvözli ma a napot.
Tudja ő azt mit a kakas,
ő is van olyan jó szárnyas.

Kukurikú kiabálná,
ha a hangot megtalálná.
De csak annyi jött, hogy gágá.
Ennyit kürtölt ő világgá.

Inkább költök tojásokat,
megy az, mint a parancsolat.
Egy óra alatt megunta,
és ezt a szakmát is hagyta.

Na, majd a házat őrzöm én.
Vagyok olyan erős legény.
Ki is állt a kertkapuba,
mint Samu a juhászkutya.

Éppen arra járt a róka,
most jött el a főpróba.
Úgy megrémült szegény koma,
hogy futott ahogy bírt haza.

Akkor én most mihez kezdjek?
Talán igásállat legyek?
Az biztos, hogy nem leszek ló.
Leszek én majd tanácsadó.

Fontos dolog a testbeszéd,
Ki műveli, pallérozza eszét.
Ez is kommunikáció,
Ezt tudni hasznos, oly jó.

Mozdulat, testtartás, testhelyzet,
Mindezt tudni, bizony kellhet.
Ez viselkedés lélektan,
Ki ügyes, használja okosan.

Budapest, 1997. április 26. – Kustra Ferenc József

Elhamvadt parázsból nem villan szikra,
Lángokat nem csihol, egekig nem fut,
Parázs már nem él, elment a túlvilágra,
Otthonát ott keresi, ott nyitá… kaput.

Borús égbe fölszállt, fölment a pernye,
A besötétült múlt árnya fönt kigyúl,
És ott pihen örökké, lakhelyre lelve…
Isten őrködik felette a fényen túl.

Én még próbáltam… lehelni életet belé,
Meséltem neki rég-volt évek tüzeiről,
De csak elhamvadt. Itt már a helyét nem lelé,
Ledobva elhamvadt hitét, elment… a Földről.

Vecsés, 2011. szeptember 9. – Kustra Ferenc József

Tenyerébe borította arcát a nyomor.
Bármerre is néz sok embert bajba sodort.
Látja düledező vályogviskók falait,
hallja szegény emberek keserves dalait.
Reménytelen küzdelem ró arcra ráncokat,
éhség és szomjúság von köréjük láncokat.
A kevély jólét ezen csak mulat nagyokat.
Kizárja arany kastélyából a bajokat.
Földre söpri asztaláról a maradékot,
ami mosolyra fakaszthatna néhány arcot.
Zsíros kezét saját patakjában mossa le,
a hatalom és önzés költözött a szívébe.

Amint mondják, a halál mindannyiunkra vár.
Az emberek naponta meghalnak - anya, nővér, apa, szerető.
Így várható volt, amikor az első jelek megmutatkoztak
hogy Te is fel lettél szólítva a végső utazásra.
Az indok genetikai és családi hajlamosság.
Azt hiszem, nem volt más hátra mint a belenyugodás.

Először a masztektómia, a nőiességednek
kegyetlen csapása, aztán a kemoterápia
a még menthetőnek megóvására –
már önmagában is mint egy kisebb halál,
mely méltó egy elégiára.

Aztán a jó hír: a dolog remisszióba van.
Egy teljesen új bérlet az életre;
remélhetően talán neszelő aggodalom
és sötét előérzet nélküli évek.

És mi minden figyeltük ahogy ismét virágozni kezdtél.
Az életkedved újjászületett és a kreativitásod szárnyalt.
Példakép lettél mindannyiunknak
ahhoz hogy milyen értékes lehet az élet.
Mosolyod olyan ragyogóvá vált,
mint egy serdülő leányé ki első szerelmére talált.

De aztán megváltozott az időjárás, és napjaid újra beborultak.
A múlt végül is utolért: vér vizsgálatok,
megújult kemoterápia,
várótermekben töltött hosszú órák
melyekben próbáltad a villódzó lángot fenntartani,
de ezúttal a dolog csak súlyosabb lett
és nem volt több értelme a halált elhajtani.


Aztán azon az utolsó napon, amikor búcsúzni jöttünk,
és az arcod már nem volt egészen a sajátod,
de mint egy puha árnyalatú maszk,
amely úgy tűnt mintha csontból lett volna faragva.
Mostanra már teljesen elfogadtad azt, amit korábban bajnak véltél.
A halál, az életnek az az ősi társa,
végül az ajtóban állt és halkan megszólított:
- Ne félj – most már minden fájdalomnak megszűnik hatása.