Idő 
Értékelés 
Értékelés Színes levelek szállnak a szélben,
lábam alatt a rőt avar,
suhogva zizzen léptem nyomában,
s szőnyeget képez a fák alatt.
Csupaszra vetkőztek már a fák is,
levették őszi ruhájukat,
vacogva, fázva, védtelen állnak
s szél csapkodja az águkat.
Olyan nehéz lett hirtelen minden!
Dermedten állok a fák alatt,
éppen úgy fázva, éppen úgy félve,
mint egy megriadt gyönge vad.
Hirtelen levél zizzen a szélben
és már látom az arcodat,
s máris ott vagyok karodba bújva,
hozzád simulva, boldogan.
Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.
Ölelj. Szítsd fel a lángomat!
Az a tűz, amely engem éget,
tudom: benned is lángra kap.
lábam alatt a rőt avar,
suhogva zizzen léptem nyomában,
s szőnyeget képez a fák alatt.
Csupaszra vetkőztek már a fák is,
levették őszi ruhájukat,
vacogva, fázva, védtelen állnak
s szél csapkodja az águkat.
Olyan nehéz lett hirtelen minden!
Dermedten állok a fák alatt,
éppen úgy fázva, éppen úgy félve,
mint egy megriadt gyönge vad.
Hirtelen levél zizzen a szélben
és már látom az arcodat,
s máris ott vagyok karodba bújva,
hozzád simulva, boldogan.
Nem szólsz semmit, csak magadhoz húzol.
Ölelj. Szítsd fel a lángomat!
Az a tűz, amely engem éget,
tudom: benned is lángra kap.
Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.
Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.
Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.
Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.
Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.
Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.
Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.
Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.
Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.
Fekete vihar
Függönyt von, ne lássalak!
Én erőlködök.
*
Fekete felsők
Eltakarják napodat.
Egyszer vége lesz.
*
Fekete éjjel
Te hiányzol fényemnek!
Áraszd szépséget.
*
Sötét harcosa,
Kard nélkül, pennával ví’!
Ölés fajtája.
*
Sötét harcosa,
Szemed fényére vágyik.
Boldog pillantás.
*
Sötét harcosa
Teljes szeretetre vár.
Fönn, béke csúcsán.
*
Ülünk parázsnál,
Eledel mennyei lesz…
Szalonnasütés.
*
Jó parázs mellett
Szeleteljük szalonnát!
Harcos is éhes.
*
Hóba rajzoljuk
A kardot, ez nem ölhet!
Pennával vívunk.
*
Penna is hegyes!
Szóvirágokat fölszúr…
Nyelvbotlás is van.
*
Papírra pacát
Ne csöppents, nem szereti.
Tollal szántani…
*
Leírt szó marad!
Várd, míg tinta megszárad…
Leírt szó marad…
Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc József – Senrjú csokorban írtam… a poétáról!
Függönyt von, ne lássalak!
Én erőlködök.
*
Fekete felsők
Eltakarják napodat.
Egyszer vége lesz.
*
Fekete éjjel
Te hiányzol fényemnek!
Áraszd szépséget.
*
Sötét harcosa,
Kard nélkül, pennával ví’!
Ölés fajtája.
*
Sötét harcosa,
Szemed fényére vágyik.
Boldog pillantás.
*
Sötét harcosa
Teljes szeretetre vár.
Fönn, béke csúcsán.
*
Ülünk parázsnál,
Eledel mennyei lesz…
Szalonnasütés.
*
Jó parázs mellett
Szeleteljük szalonnát!
Harcos is éhes.
*
Hóba rajzoljuk
A kardot, ez nem ölhet!
Pennával vívunk.
*
Penna is hegyes!
Szóvirágokat fölszúr…
Nyelvbotlás is van.
*
Papírra pacát
Ne csöppents, nem szereti.
Tollal szántani…
*
Leírt szó marad!
Várd, míg tinta megszárad…
Leírt szó marad…
Vecsés, 2019. augusztus 21. – Kustra Ferenc József – Senrjú csokorban írtam… a poétáról!
