Az iskola, amelybe egykor jártam,
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.
Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.
Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.
Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.
Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.
Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.
más lett. Eltűnt a régi pad,
de a belsőmben most is úgy él,
mintha tegnap lett volna csak.
Itt tanultam meg olvasni, írni,
a történelmet, a számokat,
Istenem! Milyen régen is volt!
De az emléke megmaradt.
Itt tanítottak emberségre,
s tisztelni tudni másokat,
s számtalan apró, hasznos dolgot,
mely a fejemben megragadt.
Múltak az évek, s gyermekeimre
éppen úgy várt az iskola,
új tanárokkal, s mégis épp úgy
fejükbe vésték a dolgokat.
Múlt és jelen. Majd összeforrva
emlékeinkben ott marad,
s bármily kopott is, épp oly kedves
marad nekem a régi pad.
Jó lenne látni még sokáig,
hány büszkeséget tartogat,
mint gyémántot, amely csiszolatlan,
s mégis. Értéke oly magas.
Az álmokról, miben akkor hittünk,
még ma is oly gyakran álmodom,
de messze tűnnek az ébredéssel,
minden pirkadó hajnalon.
Mint a fák tövén lepergő gyanta,
mely beteg kérgein ott ragadt,
emlékeztetve: milyen jó volt,
gyümölcse, amíg megmaradt.
Ma már nem terem. Mégis táplál
ifjú hajtást, mely úgy terem
ízes gyümölcsöt, s felkínálja,
ahogy ő egykor, kedvesen.
Álmaink talán valóra válnak,
csak harcolni kell, míg úgy jön el
ébredésünk, hogy felcsigázza
erőnk, túllépve mindenen.
Ne csak álmodj! Harcolj is érte!
Ne hagyd, hogy álomkép legyen!
Ki erősen küzd, annak valóra válhat,
nem szabhat gátat semmi sem!
Ahogy a fa a gyönge hajtását
saját törzsével védi meg,
éppen úgy válhat valóra álmod,
csak küzdeni, vívni, hinni kell!
még ma is oly gyakran álmodom,
de messze tűnnek az ébredéssel,
minden pirkadó hajnalon.
Mint a fák tövén lepergő gyanta,
mely beteg kérgein ott ragadt,
emlékeztetve: milyen jó volt,
gyümölcse, amíg megmaradt.
Ma már nem terem. Mégis táplál
ifjú hajtást, mely úgy terem
ízes gyümölcsöt, s felkínálja,
ahogy ő egykor, kedvesen.
Álmaink talán valóra válnak,
csak harcolni kell, míg úgy jön el
ébredésünk, hogy felcsigázza
erőnk, túllépve mindenen.
Ne csak álmodj! Harcolj is érte!
Ne hagyd, hogy álomkép legyen!
Ki erősen küzd, annak valóra válhat,
nem szabhat gátat semmi sem!
Ahogy a fa a gyönge hajtását
saját törzsével védi meg,
éppen úgy válhat valóra álmod,
csak küzdeni, vívni, hinni kell!
A bús idő egyre csak duzzad
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.
Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.
Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.
Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.
A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.
Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.
S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.
Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.
Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.
Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.
A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.
Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.
S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.
Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.
Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?
Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?
Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.
A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...
Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?
A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…
Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.
Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?
Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?
Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?
Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?
Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…
Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…
Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…
Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.
Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?
Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?
Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.
A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...
Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?
A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…
Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.
Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?
Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?
Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?
Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?
Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…
Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…
Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…
Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József
Úgy megy ez az autó
Mint egy kehes póniló
Füstöl prüszköl sokat köhög
Éppen hogy csak el-el döcög
Ahány kerék annyi féle
Inog billeg a hátsó vége
Földig lóg az eleje
olykor olykor túr vele
Megkopott a festék rajta
Hiányzik az ablaka
Boci szerű tarka barka
Mind az összes oldala
Kórmányát csak fél szög tartja
Csupa lyuk az alja
Rég letörött négy ajtaja
De ott fityeg a zárja
A lámpája hunyorgatva
Elpislákol néha
De a duda rezes hangja
Bizony sajnos néma
Paripa mód nem száguld
Ez az ósdi járgány
De veled együtt roboghat
A képzelet szárnyán
Fasámli az üllés helyén
Egész pompás holmi
Hogyha megáll gyere pajtás
Az autót tolni
Mint egy kehes póniló
Füstöl prüszköl sokat köhög
Éppen hogy csak el-el döcög
Ahány kerék annyi féle
Inog billeg a hátsó vége
Földig lóg az eleje
olykor olykor túr vele
Megkopott a festék rajta
Hiányzik az ablaka
Boci szerű tarka barka
Mind az összes oldala
Kórmányát csak fél szög tartja
Csupa lyuk az alja
Rég letörött négy ajtaja
De ott fityeg a zárja
A lámpája hunyorgatva
Elpislákol néha
De a duda rezes hangja
Bizony sajnos néma
Paripa mód nem száguld
Ez az ósdi járgány
De veled együtt roboghat
A képzelet szárnyán
Fasámli az üllés helyén
Egész pompás holmi
Hogyha megáll gyere pajtás
Az autót tolni