A híd ívén állva
Mintha szivárványon járva
Lépkedne az ember
S ahogy letekint a mélybe
Az élet vizének kékje
Forgatja sebes folyással
A sors malomkerekét.

Zuhatag alatt gyöngyöt szór
A nap
Sugara csobban fénylőn
A mocorgó kövek közt
Fákkal integetve
Beköszönt kis szellő
Majd egy marék habot elcsenve
Repíti álmunk a mennyekbe.

Tüneményes sziklaparton
Az erdő nesze hallgatagon
Visszaverődik
S a rendszertelen hangokban
Az élet ritmusa dobban
Érződik
A harmónia-szimfónia.

És ahogy lefelé ballagok
A szivárvány is elfogyott.
Megszakad a varázslat
Mikor a földhöz érintettem
Lábamat
Mohaillatú lidérces pára
Süpped a tájba.
Lassan visszatérek
A valóságba.

A bús idő egyre csak duzzad
Tágul a légszomjas, tüskés fájdalom
Ahogy a receptorokon át a
Megdöbbenés
Az értelemben öszpontosul.
Elnyeli a világot.
Úgytűnik Mindent
Egy időre bizonyosan.
A tompán érzékelt valóság
Ahogy a semmibe vész
Letaglóz.

Fénytelen akna mélyén kuporog
Ego-Szilánkok közt
A megszabdalt lélek.
Kong
Akárcsak a torony régi
Repedt harangja
Mikor imára hívja az alázatosakat.

Torkaszakadtából üvölt
Toporzékol a tompa bénultság
Egy csendes szem-nedv
Égetve lecseppen
Fojtogató keser kíséretében.

Csosszogó léptek
S a kopogó papucshang
Dobhártyámhoz értek
De már csak emlékképek.
Bennem élnek.

A téridőben mi körülvesz
Csak az Űr maradt
A megszokás átalakult
Egy szemvillanás alatt.
A ház s az udvar fénye
És mindnyájunknak jelenléte
Nem tükröződik vissza
Megfáradt szemében
Kicsi vézna anyámnak.

Más napokat szül a változás
A hirtelen jött távozás.
Rés a légben hiányt érlel
S a diófa tövében
Árnyéka minden nap
Megmarad.

S ahogy ott álltam a temetőbe
Megrepedt a lelkem tőle
Egy sóhajom
Elakadt a torkomon
Csendben voltam tehetetlen
Nyugodj anyám békességben.

Gyöngy Vagy
Mint vízcsepp a fűszálon
Ragyogsz a fényben
Tiszta lelkeddel
Éltető nedű fénylő csillogása
ÉletZöld derű
Mosolyog felém
Harmatos reggelen
És
Már nem nehéz nekem
A nyirkos szürkeség
Mert nem feledem
Hogy mindenütt
Itt Vagy velem

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

Úgy megy ez az autó
Mint egy kehes póniló
Füstöl prüszköl sokat köhög
Éppen hogy csak el-el döcög

Ahány kerék annyi féle
Inog billeg a hátsó vége
Földig lóg az eleje
olykor olykor túr vele

Megkopott a festék rajta
Hiányzik az ablaka
Boci szerű tarka barka
Mind az összes oldala

Kórmányát csak fél szög tartja
Csupa lyuk az alja
Rég letörött négy ajtaja
De ott fityeg a zárja

A lámpája hunyorgatva
Elpislákol néha
De a duda rezes hangja
Bizony sajnos néma

Paripa mód nem száguld
Ez az ósdi járgány
De veled együtt roboghat
A képzelet szárnyán

Fasámli az üllés helyén
Egész pompás holmi
Hogyha megáll gyere pajtás
Az autót tolni