Várj, ne menj el még, egy csókkal tartozol nekem.
Várj... ne menj, ne legyen itt vége, még nem lehet.
Ne törd össze a szívemet, ne kavard fel a lelkem.
Kellesz nekem, te hozzám tartozol, kedvesem.
A csókod elvesztettem, szívem most nagyon fáj.
Hibám mint dühös tenger hulláma most arcomba vág.
De higgy nekem, kellesz nekem, kell a vágy, és kell a szerelem.
Kell a csókod, lelkünk vad tánca, illatod magával ragadó bája.
Míg az álmos hajnalt nem váltja a hűvös, mély sötét, és
ringat minket nappal és éj, én szeretni foglak ,ne félj.

Gyermekáldás!

Múltamban rejlő szívet facsaró vágy,
Egyre többször felbukkanó elképzelt hangja, oly lágy,
Más emberektől irigyelt oltalom,
Titkon sem tudtam,hogy mit jelent a gyermekáldás fogalom,

Szörnyű érzésektől fojtogatva tettem a dolgomat,
És még nem tudtam hogy Ő,Ő az ki meghatározza mivoltomat,
Egyre többet játszva el a csodaszép gondolattal,
Anyagiaktól való rettegéssel ostoroztam magam éjjel s nappal,

Egyszer csak a semmiből felbukkant a remény,
Elkezdődött az Isten által irányított jövőmet meghatározó esemény,
Életem párjával együtt lélekben felkészültünk a harcra,
Hogy amíg a pocaklakó a kilenc hónap végén ki nem bújik ne essünk arcra

Hosszú hónapokig tartó kemény várakozás,
Nem kívánt betegségektől való félelem a szívünkbe bele vás,
Reményünket a mindeható Istenbe vetve,
A magzatpózba burkolódzott várva várt kincsünket mindentől megvédte,

Mikor aztán elérkezett a mindent eldöntő pillanat,
Az apás szülés közepette a szorongás megmaradt,
De mikor a kis pocaklakó a fényre jőve ordítva felsírt,
eme Isteni csoda útján az életünk könyvébe új fejezetet írt,

Minden, a hónapok alatt felgyülemlett szorongás tovaszállt,
És a megszokott mindennap egy új, boldogabb vágányra állt,
az el nem mondható érzések áradata a családi szálakat összefonta,
A létünkből a szomorúságot a meggyötört gondolatokat kivonta,

Az egészségtől duzzadó elbűvölő kincsünk lett a reménység hajnala,
Méltó lett a szép nevéhez ami így hangzik Nadin Zorka

Az esőcsepp épp zuhanni
készült
de megdermedt az ereszen
és furcsán
fényét vesztve
összekapta magát
borzas koronáikat
megrázták a fák,
a szőlő ledobta levelét
s a rozsdaszínű venyigék
közt itt-ott felsikoltott
egy-egy elmaradt oportó szem
megdőlt a krizantém
az őszi rózsa
s mire reggel lett
a kertben rikkancs szelek jártak
karonfogva és hirdették
hogy megjött a tél

Egyszer majd elérnek téged is
A barka illatú tavaszok

Arcodon csorogni fog a semmi
S nem lehet már semmit sem jóvátenni

Sem szerelmet se sértést se szégyent
Csak álmaid csaholnak fent az égen

Maradsz magad önmagaddal
S küszöbödön ős-griff madár
Halálmadár szárnya koppan

Bárcsak megírhatnám, mióta készülök
Az egy tökéletest, hol nincsenek allürök,
Hol nincs pózolás, sem beállított képek,
Pusztán önmagától látszódhatna szépnek

Az egy igaz versben, ami csak én vagyok,
Tisztán, érdek nélkül, mellyel nyomot hagyok,
S nem kell kitörölni semmit sem utána,
Felesleges lenne pedál a kukára

Nem várni a lájkot, visszajelzést mástól,
Csöndben hátradőlni, boldog lenni máshol
Csettint majd a révész, végül hát megírtad,
Induljunk barátom, nemsokára pirkad!

Esőcseppeken át, őszi félhomályban
Ablaküveg mögött borzongva a mában
Hiába az idő rideg, mogorva, nyers,
Szomorúan érzem, ez még nem az a vers?