Lázban égve, és hideg verítéktől
izzadva küzdök ellened,
homlokomról már verejték csöppen,
s testem is rázza a hideg.

Hull az eső, és hideg cseppekkel
fagyosra áztatja testemet,
annyira vágyom egy kis melegségre,
s mégis úgy küzdök ellened.

Annyira félek. Gyötör a kétség,
szeretsz? Vagy csak játszol velem?
Nem akarom, hogy lelkem kitárva
sebet ejthess a szívemen.

Nem akarom, hogy büszke gőgöd
összetiporja lelkemet,
Hiszen önző vagy. Durva, gőgös,
mégis te vagy a mindenem.

Úgy szeretlek! S valahogy mégis
úgy taszít ez a büszkeség,
mégis hiányzol. Annyira várlak,
s kínoz. Kínoz a messzeség.

Ne bánts meg engem kemény szavakkal,
hiszen a szívem úgy remeg,
törékeny lelkem nem bírná ki,
bántották éppen elegen.

Ne bánts meg kérlek. Szeress engem
Úgy, ahogy én is szeretek,
önzetlenül, és szenvedéllyel,
átadva egész lelkemet.

Szeress szerelmes szelíd szavakkal
ahogyan én is azt teszem,
nem kérek tőled semmi mást, csak
szeress, s legyek a mindened!

Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Szennyből született új élet
zabálja fel bánatunk,
ha telerakta a hasát
felvirrad tán új napunk.

Felvirrad hát, és milyen lesz,
beszennyezi majd a vér?
Elfelejthetjük a múltunk,
talán ennyi belefér?

Ne engedjük megtörténni,
ne szülessen szörnyeteg,
Búzabálót éhen halni
hagyjuk, hogyha még lehet.

Kipusztul majd a szörnyeteg,
ha nincsen bú, és bánat.
Hidd el, még a legrosszabb is
széppé és fénnyé válhat

Elkerülsz engem, messze tűntél,
mint az utolsó esti fény,
amely halványan világítva
a sötétségben elenyész.
Menj csak tovább! Ne hidd, hogy győztél!
nem vagyok olyan ledér
mint hitted, csak annyira bántott
az az átkozott büszkeség.
Ma még sötét odúban járok,
orrom marja a zöld penész,
de holnap már mindent másképp látok
előttem ott lebeg a cél.
Most elfordulsz, mint a napraforgó,
de hiába vagy olyan kevély,
én csak azért is megtalálom
a kárpótlást a könnyekért.
S akkor, amikor ráébredsz majd,
számodra mit jelentek én,
hiába vársz, hiába jönnél,
nem találsz mást, csak puszta dért!

Egy vagyok én is a sok anya közül,
ugyanúgy féltem, szeretem,
akik egykor a szívemből jöttek
megszépítve az életem.

Értük áldoztam hosszú éjszakákat
olyan boldogan, türelmesen,
nem is érdekelt az idő múlása,
míg kárpótoltak csillogó szemek.

Vékony kis hangok, tétova léptek,
mennyire szép volt! Istenem!
Amikor először hallottam tőlük
selypítve, anyát szeretem.

Mikor esténként karomba zárva
csöpp kis szemükben láttam a fényt,
messzire űzött minden gondot,
kárpótlásul a könnyekért.

Elmúlt az idő. Nyúlnak az árnyak,
sűrű hajamra dér szitál,
szívemben őrzök minden percet,
átlépve idők fátyolán.

Ma már messziről, féltve őrzöm
léptüket, s minden dobbanás
kopott szívemből hozzájuk száll,
de már nem hallja senki más.

Lelkem sajog, és gyöngyöző cseppje
torkom szorítva járja át,
s fáradt arcomon végigfolyva
szívem melegség járja át.

Magam vagyok, de mégse bánom,
ajkam is értük mond imát,
Istenem segítsd, óvd meg őket,
már csak ezt kérem, semmi mást!

Tehetsége csodálatos
És nevéhez fűződik a világirodalom,
melyről bölcsen s bőven írt,
Színesen és szabadon.

Az idegenben, és az angolok közt,
Mégis magyar maradt,
Még akkor is ha irodalmuk
Jóval hozzá ragadt.

Saját regényei csodás események.
Búval és örömmel zajlik bennük élet.
Vannak bennük remények,
És lappang bennük végzet.

Mire barátai már menekvést ajánltak,
Ő hűséges maradt szokott hazájának.
De sajnos a végén minden csak hiába!
A megbolondult nemzet nem hitt hű fiába.

Letartóztatták, aztán elcipelték.
Az utolsó reményét végleg megszüntették.
Durván, eszetlenül verték szegényt agyon,
És teste halkan, bénán, feküdt az avaron.