Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.

Víg csikóként kint szaladgált
harmatos rétek gyepén,
édes kislány csengő hangja
szólította a nevén.

Sorsa eltépte a lánytól
szekereket húzhatott,
ostorok csapásaitól
fájó könnyet hullatott.

Midőn elfogyott ereje
nem volt jó már semmire,
begurult hentes szekere
eljött, hogy őt elvigye.

Valaha volt büszke állat
félelmében remegett,
de összeszedte az erejét
és a bőrszíj engedett.

Csengő hang szól most az úton.
Te vagy kis lovam? Gyere!
Mára felnőtt kis gazdája
rohan ott szembe vele.

Könnycsepp hajtja el szeméről
rajta ülő legyeket,
megtalálta a boldogság
nem kívánt ő egyebet.

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Hányszor kell ahhoz még csalódnod,
hogy ne tudjál bízni senkiben,
hányszor kell ahhoz összerogynod,
hogy úgy érezd: nem tudsz élni sem.

Hányszor terítsen ködfelhőt előtted
a könny, amely úgy marja szemed,
mint a só, mit tengervízben észlelsz,
s kiszárítja a bőrödet.

Hányszor kell még kibírni mindent,
s bár tűz emészti a testedet,
hogy minden erődet összeszedve
lecsillapítsd a lelkedet.

Hányszor kell még temetni mindent,
mi tépi, marja a lelkedet,
mint a dühödt, pusztító szélvész,
mely sosem irgalmaz neked.

Hányszor kell még felállnod újra,
bár gyönge térded még megremeg,
hogy ne tudjon senki eltaposni,
s legyőzd, kik ártanak neked.

Hányszor kell? Nem tudja senki,
de tán a kóbor fellegek
rongyos szárnyukat rád terítve
majd utat mutatnak neked.

Simítva, akár a bársony,
gyógyítják fájó lelkedet,
s harmatcseppeket permetezve
messze űzik a könnyeket.

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.

Mindenki más és, másként érez,
másképp szövi az álmait,
mégis: mindenki szerelemről,
boldog jövőről álmodik.

Mindenki vágyik valami újra,
mely megszépíti az életét,
hallgatni, s néha megcsodálni,
mit a természet tár elé.

Mindenki vágyik nyugalomra,
csöndre, amelyik úgy beszél,
hogy szavak nélkül is meghall mindent,
s meggyötört lelke újra él.

Mindenki próbál boldog lenni
rendbe tenni az életét,
s mégis, mindenhol gátak vannak,
melyet a balsors tár elé.

És mégis: nem szabad félni,
haladni kell a cél felé,
újult erővel, izzó tűzzel,
s hinni kell azt, hogy van remény.