Képzeletem?

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily? a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végigzongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség?
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt?
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként?
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként?

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet? a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ? lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek?

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem?
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem?

Reggeli napsütés aranyviharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai? maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. ? Kustra Ferenc

Súgom, üvöltöm
védd meg védtelen népem!
Ne engedd, hogy karóval simogatni,
saját vérbe fúlni,
másságunk miatt lelkünkbe tiporni,
hagyjuk el magunkat.

Gyermekeid vagyunk, gyarlók, s szomorúak,
de nem rosszabbak, mint mások.
Engedd meg Nekünk,
egyenlően élhessük életünk.
A gonoszakat kik ellenünk vétettek,
jósággal büntesd.
Ó Uram! Cigány vagyok!
A lábam, a kezem,
a gondolataim, a sebem
az örömöm cigány anyától valók.
Cigányul szeretem gyermekeim,
cigányul érzek, s érzem a fájdalmat,
hogy ha adsz örömöt azt is.
Látod? Figyelsz?
LÉTEZEK!
Vagyok, s vagyunk!
Mert Te akartad így.

/A Cigány sorozatgyilkosságok
áldozatainak emlékére/

Dadognak a századok,
százezernyi békejobbomat leköpték.
Sírva kérdez a fiú, reccsen az ág.
Régi joggal a vonó rajtam hegedül.
Népemet bántó vicsorgó farkasok
fehérló fia nevében bántják.
Táltosok dobpergésében
évszázadok kínjai peregnek népem szemébe.
Kiherélt farkasok győznek, s fél a népem.
Ősi jóság helyett hóban fetrengő gonoszt
ijesztenek gyermekeink szemében.
Sírva kérdezném a boszorkányízű hajnaltól,
Istenem... de nem merem.
Könnyeket mos le az Idegen a lábamról,
sóhajtásom újra kérdez,
vérem gyönyörű vágyat érez.
Köszöntelek síró hegedűdön szóló
Imre nagyapám,
köszöntelek pörgős szoknyák táncán
Tinus nagyanyám.
Hány ördögízű század kíséri cigány utatok?
Imádkozom, aztalon mezei virág.
Hány angyalt ringat még ködös pirkadat?
Kutyák harapásai ördögöt csókolnak.
Ha remény volt most palotát épít.
Húsba szakadt hazugság igazul majd
gazul szül ostorszíj igazságot.
Lángol a ház gyermek sír anyja ölébe,
sátánnak szaga vigyáz rájuk.
Késhegyén ölni akaró bűn kiabál.
Hol vagy?
Segíts!
Ifjúszívekben élünk.
Ugye betakarsz, ha kérünk?

Mosolyogsz balgaságomon,
mikor hiszem a tudás minden rejtelmeit.
Hagyod, hogy csontkemény falakba
ütközzön fejem.
Szabados szárnyamat minden nap letörik.
Húsom, vérem, esztelen elmém fél a jövőtől.
Sugárzik a kín a jelenből.
Remény szikráit a közöny minden napjai
álomporrá zúzzák.
Hitnek erejét több dimenzióban
farkasok marják.
S a szeretet, vágyálom lenne csupán?
De hisz ott vannak a gyerekek, a feketén sírók,
az öregek a beletörődők,
s a költők, a nemzetébresztő
téged imádó betűvetők.
Legyél vendég nálam s népemnél,
ülj le,
poharamat százszor elmosom
mielőtt inni adnék,
tányérod nem lehet üres.
Legyél vendég,
feküdj,
pihenj,
maradj nálunk.
Az öregnek csüng a feje sír,
mert ne vendég legyél,
legyél a dalban, a téged dicsőítőben,
önmagunk erejében, az imánkban
s a mindennapi kenyerünkben.

Változunk egy perc alatt,
mások lettünk egy év alatt.
Másként látlak téged,
másképp látsz engem.
Már a világ sem olyan,
nem olyan, mint régen.
A szeretet elavult,
szerelmünk elfakult,
mint egy régi fénykép
a doboz alján,
porosodik, s tán,
ha újra látjuk egymást,
nem szeretünk mást.