Fehér hattyúk úsznak álmaim kristálytaván,
A holdvilág fénye járja át fájó dallamán.
Lelkem lángján tiszta élet,
Fekete, fehér, összekuszált képek.

A hajnali fény vörösre festi az ég alját,
Zord, bíbor szél viszi messzire szívem jajszavát.
Megtiporta az idő, szerelmünk kopár sírhant,
A szív megszakadt az ősz titkain.

Tábort vert a szívem lelke a csillagok alatt,
Gyűlölt hideg szél bánt a sátram alatt.
Számunkra idegenként, sikongva zokogunk,
Végtelen időkön magunkra maradtunk.

Ábrándozva messzi tájon,
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.

Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.

Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.

Régmúlt idők, 1820

Lopott lovak száguldoznak,
Cigányok lovagolnak.
Zúg a szél, vihar tombol
A nagy pusztákon teliholdkor.

Szellemként suhannak az éjszakában,
Sötét árnyak a félelmetes láthatárban.
Elém tárulnak a képek álmaim során,
A fehér tájban sóhajtozik a nyár.

A félelmet legyőzve tábortüzek égnek,
A nagy tűznél táncot lejtenek a szüzek.
Majd a cigány Nap perzsel végig a tájon,
Karaván hosszú sora a délibábon.

Gyökeret vert koporsóink az évek múltján,
Világ szívén vándoroltunk gyémánt útján.
Szél söpri végig álmaim határait,
Izzó lávák mélyén rejti el misztikus románcait.

Tarnazsadány-Hidegvég

Múlt és a jelen

Megittam életem korty vizének javát,
Tüzes életem ott bolyongott a karavánút nyomán.
Angyal szállt felettünk, vállán koporsó,
Édeni életben utunk poklokon vezetett nyomorgón.

Sokmilliónyi vágyálom után
Megálltunk az evolúció zsákutcáján.
Ősi szellők őrzik vándorlásaink nyomát,
Sárkunyhók épültek az idők folyamán.

Ősanya varázsán nyíltak iskolák,
Csillogó dübörgéssel lettek diplomák.
Kalapunkat elfújta a szél is,
Táncunk, dalunk megmaradt mégis.

A leszakadt rétegek integrálódása nélkül a jövőnk meginog, és fenyegetőbbé válhat. A minőségi oktatás nélkül és a továbbtanulás nélkül nincs jövőnk, és az élethez tartós munkaviszony kell!

Mindennapi életünk sír a néma csendben,
A sápadt alkonyatban táncol a hold az ismeretlenségben.
Hársfák hajladoznak, más s vér a gén a megítélésekben,
Vágyálmunk győzelmet vár, de nem ígérhet a megsemmisülésben.

Csalogány énekel a kopár szirtek ormán,
Kísértetek fülelnek, reményeinket tiporják.
Kígyók földjén sírt ásnak csillagragyogásban,
Vért köp a hajnal, a megsemmisülés zabolátlan.

Nem sírnak ők! Vérük már a napragyogásban,
Nincs már vér a szívartériákban.
Örök éjben elárvult a barna élet.
Vér és gén képletén összeomlik az élet.