Most látni milyen esendő az ember!
Mennyi szép álmot zúznak szerteszét,
büszkeségből és rút hatalomvágyból,
összerombolva mások életét.

Az egyik küszködik százezernyi gonddal,
és mégis! Mégis! Annyi jót remél,
a másik csak dőzsöl azon is nevetve,
ki küzd, szenved, harcol, mégis épp hogy él.

Hatalomvágytól agya rég eltompult,
s nem fogja fel, hogy az a veszteség,
melyet okozott, nem csak másnak árthat,
neki is épp oly fájó lehet még.

Porig rombolva harcok halmazában
minden pusztul, az erdő és a rét,
s kopasz, kietlen pusztasággá válik,
ezer kórságot szórva szerteszét.

Ha már nem lesznek zöld erdők és rétek,
s nem lesz a földön biztos menedék,
s mi tiszta ég most, csak betegséget terjeszt,
mit ér a hatalom, s tömérdeknyi pénz?

Térj észre ember! Oly rövid az élet!
Ne rombolj, szeress! Oly magas a tét!
Gyermekeid is, s majdan unokáid
szeretnék megélni mindazt, ami szép!

Mielőtt még a hideg télbe érek,
hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,
minden pillanat, melyet veled töltök,
és ez az érzés sose múlik el.

Minden mosoly, mely arcodról sugárzik,
oly nagy örömöt jelent énnekem,
hogy széppé teszi e hervadó világot,
s úgy érzem: szinte hazaérkezem.

Mielőtt lassan elhalna a hangom,
hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,
átmennék érted tövisen, szilánkon,
hogy hűvös estéken melletted legyek.

Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem
oly forrón, ahogy én is szeretek,
s éjszakánként, ha álmaidban látsz még,
suttogva mondod e, a nevemet?

Néha még érzem csókjaidnak ízét,
mely oly édes, mint az aranysárga méz,
aztán eltűnik álmaim ködében,
mint porszem, amelyet felkavar a szél.

Messze vagy már, s az emlék egyre tompul,
de te csillag vagy álmaim egén,
mely elkísér engem egészen a sírig,
mert én senkit így nem szerettem még.

Te is ember vagy, nem csak holmi porszem,
nem kevesebb, mint más, nem csak kődarab,
ne engedd hát, hogy bárki eltaposson,
ne hagyd, hogy szétzúzzák minden álmodat.

Tanulj meg végre célodért kiállni,
ne tévesszen meg gonosz rágalom,
ne hallgass másra! Én melletted állok,
s bármi történjen, melletted vagyok.

Melletted leszek tűző napsütésben,
sűrű őszi ködben, vagy ha hó szitál,
melletted maradok, míg a szívem dobban,
hidd el! Nálam jobbat sehol sem találsz.

Megrágott alma lett a földünk,
sohasem lesz már ép.
Imákat már csak mélybe küldünk,
nap fénye fakult árnykép.

Vetíthetünk mi szebb világot
vágyaink vásznára,
egy bűzlő portalan virágot
törzsből lett szilánkra.

Hittel, tűzzel, vággyal harcolunk
hitetlen ellennel.
Tűzette múlt, hogy mindent tudunk,
veszett, rossz elvekkel.

Sohase mondd, hogy nincs tovább,
bármilyen nehéz,
ne add fel könnyen, ostobán,
küzdj tovább, bármiképp.

Ne sírj, ha minden porba hullt,
állj fel és menj tovább,
harcolj, ha kell, foggal, körömmel,
bármi lesz, bármi vár.

Tarts ki, ha kell, minden erőddel,
ne hagyd, hogy mélybe rántsanak!
Ne törődj vele, mit szólnak mások,
csak irigy, hazug szavak.

Tarts ki erősen, s győzni fogsz!
Dobd félre, bármi bánt,
hisz a kemény kősziklák közt is
nyílik még virág.