Lét szilánkok…

A kihalt lélekben
Nagy a pusztaság, nincs remény.
Nincs többé életút?
*
A lélekreménység,
Ápolhatja, életösvényt.
Út, kietlen tájon…
*
A sivár pusztaság
Reménytelenül, csak semmi?
Átszelni kellene.
*
Szilánk van lélekben…
Helyes ösvényt, befútta szél?
Ez, filozófia…
*
Hervadt virágoknak
Már a nyoma… végleg eltűnt!
De port, nagyon fúj szél.
*
Kopár fák, kiégtek.
Egyedül lenni, semmiben…
Por és hamu hullik!
*
A lélek dolgai,
Maguk a tudattalanok.
Ha tudjuk, lélek mi…

Csak egyedül állni,
Nézni Ég és Föld egyesül.
Madársereg szabad!
*
Holdfény, arcot borít,
Lélekrétegek, árnyékban.
Bilincs a sötétség!
*
Előlem bujdosok!
Egyedül bóklászok… úton.
Lesem, árnyak táncát…
*
Síkit, magány-téboly…
Élet, csak bizarr karnevál…
Magány. Lélek. Semmi…
*
Démon, bennem paktál?
Mit keres, tökéletesben?
Úr… éj koronája!

Vecsés, 2015. szeptember 14. – Kustra Ferenc József – íródott HIAQ –ban. (Szótagszám = 6-8-6)

Menni kéne valamerre, hogy elálljon a gubanc,
Vinni kéne hátizsákban mindent, mi hóbelevanc.

Az egy helyben toporgás a haladás átka,
Ez nem indok a maradásra, mint egy mátka.

Haladni kellene, csak menni előre,
Hogy ne szomjazzunk, legyen hát nálunk lőre.

Menni kellene, hogy haladjunk, az élet is halad,
Ne feledjük, a kutya ugat, a karaván halad.

Vecsés, 2014. április 6. - Kustra Ferenc József

Most én mondok imát azokért a földön,
kiknek régóta nem jut szeretet,
megtiport szívük égő sebként vérzik,
s hiába kérik, nem segítenek.

Szeretnék nékik új reményt adni
a feltörő hangok kristály dallamát,
hegedű hangot, mely oly szépen csendül,
hogy elcsitítja a fojtott zokogást.

Most én kérem Istent, segítsen rajtuk!
Törölje le a pergő könnyüket,
s minden lecsurgott, fájó könny helyébe
teremtsen nékik igazgyöngyöket.

Had kapják vissza szétfoszlott reményük,
visszaadva a szívük dallamát,
megfagyott lelkükbe meleget árasztva,
dér helyett adjon szikrázó parázst.

Had tudjon végre mindenki szeretni,
ne bántson senkit a kínzó magány,
minden emberre szeretet áradjon,
s útjukat övezze kinyíló virág.

Elmúlt a nyár. Már elsárgult minden,
hűvösebbek a hajnalok,
száraz levelet hord a szél, míg
végig söpör a balkonon.

Vetkőznek sorra már a fák is,
nincs levél már az águkon,
színes szőnyeget varázsoltak
a dértől csillogó pázsiton.

Én is úgy fázom. Hideg szobámban,
bár nap süt még be az ablakon,
de már melegét alig érzem,
s hosszabbak már az alkonyok.

Fáradt sugarát széjjelhintve
szinte sóhajt, míg arcomon
lágy simítással megpihenve
búcsúcsókot hagy ajkamon.

Azután elmegy. Vörös korongja
még az ég alján ott ragyog,
aztán eltűnik, és az égen
felragyognak a csillagok.

Amikor gyűlölsz, és nem tudsz már szeretni,
s annyira bántott, hogy nem tudod feledni,
magadba fojtod, s már nem is szólsz hozzá,
s nem akarsz mást, csak feledni,hogy voltál
oly ostoba, hogy vakon bíztál benne,
de ő mégis a szíved tönkretette,
az a szerelem.
Amikor hiszed, hogy boldog tudsz még lenni,
s megtiport szível is annyira szeretni,
hogy hozzá tudd fűzni minden egyes álmod,
s benne keresni az örök boldogságot,
a sóhajt, amely a lelkedet tépi,
miatta elnyomni, és miatta élni,
az a szerelem.
Amikor többé már nem érdekel semmi,
s nem akarsz mást, csak őt szívből szeretni,
vele álmodni minden egyes álmot,
hosszú estéken, hűvös éjszakákon,
hozzá simulni, amikor fázol,
s nem kell más senki ezen a világon,
az a szerelem.
Amikor többé már nem akarsz semmit,
csak hűvös alkonyon mindig vele lenni,
fogva a kezét, és miatta remegni,
érte imádkozni, hogy ne legyen semmi,
ne kelljen sírni, és ne kelljen temetni,
s az utolsó percig szeretve lenni,
az a szerelem.