Idő 
Értékelés 
Értékelés Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
(Senrjú)
A halál párja,
Életben nem véges tánc!
Élőkkel járja.
*
(HIQ)
A halál
Az élet része…
Élet ily’.
*
(HIAQ)
De egyszer mindennek
Eljön a vége emberhez…
Ez végül maradó.
***
(Senrjú)
A halál társa,
Táncolunk még, míg lehet.
Lép velünk halkan.
*
A halál árnyék,
Élet-léptek halkulnak.
Kísér mindvégig.
*
(HIQ)
Halál jön
Az élet útján...
Ez ilyen.
*
Halál szól,
Az élet némul...
Már közel.
*
(HIAQ)
De egyszer csak eljön,
A legvégső perc az úton...
És itt marad csendben.
*
Nincs mi megállítja,
Elér a csend és a zárás...
Marad: por és emlék.
Vecsés. 2025. június 1. – Siófok, 2025. június 24. Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősként az élet lefogyásáról… Az első blokkot én írtam, a másodikat Gránicz Éva, szerző-, és poéta társam.
A halál párja,
Életben nem véges tánc!
Élőkkel járja.
*
(HIQ)
A halál
Az élet része…
Élet ily’.
*
(HIAQ)
De egyszer mindennek
Eljön a vége emberhez…
Ez végül maradó.
***
(Senrjú)
A halál társa,
Táncolunk még, míg lehet.
Lép velünk halkan.
*
A halál árnyék,
Élet-léptek halkulnak.
Kísér mindvégig.
*
(HIQ)
Halál jön
Az élet útján...
Ez ilyen.
*
Halál szól,
Az élet némul...
Már közel.
*
(HIAQ)
De egyszer csak eljön,
A legvégső perc az úton...
És itt marad csendben.
*
Nincs mi megállítja,
Elér a csend és a zárás...
Marad: por és emlék.
Vecsés. 2025. június 1. – Siófok, 2025. június 24. Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősként az élet lefogyásáról… Az első blokkot én írtam, a másodikat Gránicz Éva, szerző-, és poéta társam.
Latin szólás fordítása…
(leoninus)
Már biz’ majd’ itt az újév, de az emberek nem változnak, erre nem jó… újév.
Mindig is voltak bölcsek, bár manapság is vannak sokak, ki hiszik, hogy bölcsek.
Éjjelt váltakozó nappal hogyan befolyásolja? Sehogy, rúgja meg a macska…
*
Új év jön, de régi az ember lelke, változás nincs, csak fordul az év kereke.
Voltak bölcsek, most is van ki úgy él, mintha tudásuk nagyobb volna az ősöknél.
Éj múlik, nappal jön, a sors nem enged ekképpen, hajnal ragyog, marad helyén minden.
*
(HIQ duó)
Az idő
Óh… állhatatos.
Ketyeghet…
Az idő
Rohanva… hová?
Csak úgy búj
(Apeva)
Az
Idő
tiktakol,
át a testen,
némán hagy nyomot.
Az
idő
elillan,
csendben elmész
mégis minden fáj.
*
(senrjon)
Szilveszterkor lépést tarts!
Időnek is kell, hogy rend legyen.
Múlttal együtt megy.
(tíz szavas)
Szilveszterkor lépj, ha hív az idő,
Múlttal táncol a jövő.
*
(senrjú)
Ősök lóháton
Vágtattak az idővel…
Oda kell érni!
Léptek porában,
szél hordja a régi dalt.
Nincs menni hova.
*
(Tíz szavas)
Idővel tartjuk kordában tevékenységeinket,
A lóápolást, zaboltatást, kutya sétát, videó-nézéseket.
(katauta)
Idővel tartjuk.
Lóápolást, zaboltatást,
Kutya sétát, filmnézést.
*
(Kétsoros-bokorrímes)
Szilveszter-hajnal… reggelig,
Félrészeg-álomnap estig…
(senrjú)
Szilveszter hajnal,
Félrészeg álom kísér.
Megáll az este.
*
(leoninus)
Meghalásig időszámítás s utána végtelen – örök múlás.
Időt vekker mutatja és ha beledöglik is… tulajt bosszantja.
(Kínai csi-csüe: 4×7 szótag. Versképlet: a a x a)
Nap örök, mégis múlik,
Végtelenbe lehullik.
Létünk csak rezdülésünk,
Pillanatban elbújik.
*
(Tízszavas)
Az öregség magában is bajjal jár,
Lét: barna medve… brumgár.
Az öregség mosolya sárga,
Ha jön, brummogva távozik az ára.
Vecsés, 2021. december 27. – Siófok, 2025. július 29. -Kustra Ferenc József- írtuk: alloiostrofikus versformában, kétszerzősként, Gránicz Éva szerző-, és poétatársammal.
(leoninus)
Már biz’ majd’ itt az újév, de az emberek nem változnak, erre nem jó… újév.
Mindig is voltak bölcsek, bár manapság is vannak sokak, ki hiszik, hogy bölcsek.
Éjjelt váltakozó nappal hogyan befolyásolja? Sehogy, rúgja meg a macska…
*
Új év jön, de régi az ember lelke, változás nincs, csak fordul az év kereke.
Voltak bölcsek, most is van ki úgy él, mintha tudásuk nagyobb volna az ősöknél.
Éj múlik, nappal jön, a sors nem enged ekképpen, hajnal ragyog, marad helyén minden.
*
(HIQ duó)
Az idő
Óh… állhatatos.
Ketyeghet…
Az idő
Rohanva… hová?
Csak úgy búj
(Apeva)
Az
Idő
tiktakol,
át a testen,
némán hagy nyomot.
Az
idő
elillan,
csendben elmész
mégis minden fáj.
*
(senrjon)
Szilveszterkor lépést tarts!
Időnek is kell, hogy rend legyen.
Múlttal együtt megy.
(tíz szavas)
Szilveszterkor lépj, ha hív az idő,
Múlttal táncol a jövő.
*
(senrjú)
Ősök lóháton
Vágtattak az idővel…
Oda kell érni!
Léptek porában,
szél hordja a régi dalt.
Nincs menni hova.
*
(Tíz szavas)
Idővel tartjuk kordában tevékenységeinket,
A lóápolást, zaboltatást, kutya sétát, videó-nézéseket.
(katauta)
Idővel tartjuk.
Lóápolást, zaboltatást,
Kutya sétát, filmnézést.
*
(Kétsoros-bokorrímes)
Szilveszter-hajnal… reggelig,
Félrészeg-álomnap estig…
(senrjú)
Szilveszter hajnal,
Félrészeg álom kísér.
Megáll az este.
*
(leoninus)
Meghalásig időszámítás s utána végtelen – örök múlás.
Időt vekker mutatja és ha beledöglik is… tulajt bosszantja.
(Kínai csi-csüe: 4×7 szótag. Versképlet: a a x a)
Nap örök, mégis múlik,
Végtelenbe lehullik.
Létünk csak rezdülésünk,
Pillanatban elbújik.
*
(Tízszavas)
Az öregség magában is bajjal jár,
Lét: barna medve… brumgár.
Az öregség mosolya sárga,
Ha jön, brummogva távozik az ára.
Vecsés, 2021. december 27. – Siófok, 2025. július 29. -Kustra Ferenc József- írtuk: alloiostrofikus versformában, kétszerzősként, Gránicz Éva szerző-, és poétatársammal.
Elhagyatottan járom utamat, elhagyatott úton, minek pora csak szállón…
Kint negyven fok, harmincnyolc fokos kupéban ülök, ily’ hőségben nem is hőbörgők…
Csak nem értem, mitől miért porzik… kinézek, itt már sín nem lakozik…
Jesszus, lehet, hogy akkor már defektem is van… kérdem én rezignáltan…
Látom itt már nincsen egy már romos állomás sem… úti forgalom sem…
Érdekes, hiányom nincs, nem szeretnek… A közeliek oh, de lehetetlenek…
Olyan emberek közé lökött sors, hogy itt hiába nézem: szeretet nem bugyros…
Szoktam volt mondani; ’kire mit rótt a sors, azt kell élnie’… meg cipőt kefélni…
Látom még, már irányban vagyunk távoli pusztán, élet is jön még… nagyon lustán…
Vecsés, 2025, július 15. – Kustra Ferenc József- írtam: leoninusban, önéletrajzi írásként.
Kint negyven fok, harmincnyolc fokos kupéban ülök, ily’ hőségben nem is hőbörgők…
Csak nem értem, mitől miért porzik… kinézek, itt már sín nem lakozik…
Jesszus, lehet, hogy akkor már defektem is van… kérdem én rezignáltan…
Látom itt már nincsen egy már romos állomás sem… úti forgalom sem…
Érdekes, hiányom nincs, nem szeretnek… A közeliek oh, de lehetetlenek…
Olyan emberek közé lökött sors, hogy itt hiába nézem: szeretet nem bugyros…
Szoktam volt mondani; ’kire mit rótt a sors, azt kell élnie’… meg cipőt kefélni…
Látom még, már irányban vagyunk távoli pusztán, élet is jön még… nagyon lustán…
Vecsés, 2025, július 15. – Kustra Ferenc József- írtam: leoninusban, önéletrajzi írásként.
Estesül a nappalkor, gyúlnak úti-köz gázlámpák, fiákeren vihar-köd lámpák,
Gyalognép java má’ otthonában, nem lófrálnak sötétben matatással… markolák…
Estesül a nappalkor, gyúlnak úti-köz gázlámpák, fiákeren vihar-köd lámpák.
*
Köd, gázlámpák gyúlnak, fiáker villan,
Nép otthon, már csendben szusszan.
**
Lúk is nagyot horkantanak, vágyják már a zabolást,
Aztán meg kezdenék a vemhesnek udvarra hajtást…
Lúk is nagyot horkantanak, vágyják már a zabolást.
*
Ló horkant, vágyik zabra, rendre,
Vemhest hajtaná már, reggelre, bentre.
**
Ahun a másik oldalon, a tehenke is egy régies lakó
Csak nézgél a setétben… megest megin’… úramisten, ez mi manó…
Ahun a másik oldalon, a tehenke is egy régies lakó.
*
Tehén bámul setétbe, ház előtt,
Manót sejt, sötét árny mögött.
**
Vemhes patája toporog, híja má’ a társát,
Mingyár’ reggelest, lehet még pótolni mulasztást…
Vemhes patája toporog, híja má’ a társát.
*
Patája toporog, társat vár réten,
Reggel jön talán, pótlásként, reményben.
**
Gazduram mén’ bé’ lakásába, hagyja a békére,
Legyen végig velük, hosszabb-rövidebb békeéjbe…
Gazduram mén’ bé’ lakásába, hagyja a békére.
*
Gazda hazatér, békére bízza estét,
Csenddel őrzi meg jószágainak lelkét.
Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 16. Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősnek.
A tíz szavasokat, Gránicz Évaszerző-, és poétatársam írta.
Gyalognép java má’ otthonában, nem lófrálnak sötétben matatással… markolák…
Estesül a nappalkor, gyúlnak úti-köz gázlámpák, fiákeren vihar-köd lámpák.
*
Köd, gázlámpák gyúlnak, fiáker villan,
Nép otthon, már csendben szusszan.
**
Lúk is nagyot horkantanak, vágyják már a zabolást,
Aztán meg kezdenék a vemhesnek udvarra hajtást…
Lúk is nagyot horkantanak, vágyják már a zabolást.
*
Ló horkant, vágyik zabra, rendre,
Vemhest hajtaná már, reggelre, bentre.
**
Ahun a másik oldalon, a tehenke is egy régies lakó
Csak nézgél a setétben… megest megin’… úramisten, ez mi manó…
Ahun a másik oldalon, a tehenke is egy régies lakó.
*
Tehén bámul setétbe, ház előtt,
Manót sejt, sötét árny mögött.
**
Vemhes patája toporog, híja má’ a társát,
Mingyár’ reggelest, lehet még pótolni mulasztást…
Vemhes patája toporog, híja má’ a társát.
*
Patája toporog, társat vár réten,
Reggel jön talán, pótlásként, reményben.
**
Gazduram mén’ bé’ lakásába, hagyja a békére,
Legyen végig velük, hosszabb-rövidebb békeéjbe…
Gazduram mén’ bé’ lakásába, hagyja a békére.
*
Gazda hazatér, békére bízza estét,
Csenddel őrzi meg jószágainak lelkét.
Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 16. Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősnek.
A tíz szavasokat, Gránicz Évaszerző-, és poétatársam írta.
