Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.

Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.

Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.

Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.

Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.

Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!

Tudom: furcsa, mit írok,
sok ember nem érti meg,
pedig én mindegyik szóba
lelkemet írom bele.

Azt a különös érzést,
mardosó fellázadást,
amely most belülről tombol,
mint egy elsöprő hurrikán.

Tudod: a lelkembe égett
minden egyes kis gondolat,
s amiben akkor is hittünk,
amikor semmink sem maradt.

A szó, mit egymásnak mondtunk,
örökre bennem maradt,
mint egy szapora érverés,
mely dübögve bennem halad.

Érzem. És ugyan úgy tombol
bennem, bár elnyeli a csend,
de te meg kell, hogy halljad,
csak ne itt! A szívedben keresd!

Ugyan úgy, ahogyan akkor,
azon a téli éjjelen,
amikor azt hittük vége,
s féltünk, hogy minden elveszett.

Van olyan, aki szédült erővel
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.

Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.

Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.

Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.

Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.

Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.

De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.

Az öreg kínai törökülésben és hajlott
háttal ül az alacsony asztalnál.
Az üres papírt, tintatartót és ecsetet
bámulja, de aztán kiegyenesíti
a gerincét és lehunyja a szemét.

Légzése emelkedik és süllyed és
Szemhéja mögött szaporodnak a képek.
Suttog neki a szelllő amint enyhe
Lehelettel a lombok közt fecseg,
És a bivaly prüszköl amint

Felrántja fejét a mocsárból
A veszélynek gyanújára.
A nyári égbolt színekben beszél:
Havas fehérben és búskomor kékben.
A hegyek viszont makacsul hallgatnak.

Az öreg kinyitja a szemét,
az asztal felé hajol és bemártja
az ecset a szénfekete tintába.
A nedves ecset hegye űgesen
Halad a papíron, amint árad a szó.