Magamba zártam a jelen idő ólom súlyát
árnyékom holdkorongot rajzol a porban
itt élek én is veletek s néha néha talán még
boldog is voltam, elolvadt napjaim füstje
egy új életnek futára tán,és ha lehunyom szemem
álommá szelídül a zord valóság.
Rejtőzik egy ritka fény a virágok levelén
amelyet nem értek, benne pihen álmodik
a lélek, formátlan feszül benne a jóság
végtelenje, és tükrözi nyári vizek csillagos
éjét csokorba kötve az Atyaistennek.

Sikíts csak ,ha már nem bírod többé
elviselni a terhedet !
Sikíts csak ,ha már nem bírsz el többet,
s millió súly nyomja lelkedet !

Sikíts csak !Tombold ki magadból
ami belülről mardos szüntelen !
Sikíts csak !Engedd ki magadból
ami viharként tépi a lelkedet !

Sikíts csak , ha nem bírod tovább
magadba fojtani könnyedet ,
sikíts csak !Engedd ki magadból
mi béklyóba szorít teljesen !

Sikíts csak !Bár nem fog változni
hirtelen talán semmi sem,
de megnyugszik tőle csapongó lelked ,
s nem fog úgy fájni semmi sem !

Arra a napra várok,
mikor elfelejtelek,
mikor létezésed megszűnik
s a hangod eltűnik.
Mikor az 50 csepp könny
eltűnik két szememből,
s a szívem feledi szívedet,
kezem nem érzi kezedet,
s az ajkam nem érinti ajkadat!

Arra, hogy a napok
egyszerű napok legyenek,
s a nagy lépéseket
egyedül tegyem meg.

Feledni kívánlak
érezni, hogy már nem vagy velem,
nem fogod a két kezem.
Várni arra, hogy a sors irányítson,
arra, hogy nélküled ébredjek?
ÖRÖK VALÓSÁGNAK TŰNIK!

Elfeledni téged nem könnyű,
de éreztetni azt, hogy már nem létezel
nehezebb így hát elfeledlek!

Mi szárnyal süvít így a korom
éjben mint az elme része a gondolat,
Talán az elfajzott szó a megkorcsosodó
vagy a gyilkos lelkiismeretlenségre hajlik
ölelkezőn a szeretet?

Forró izzó magja tűz és jég keveréke
Düh,robaj,füst láva hömpölygése.Ó föld!
A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre,délről a mindenségre s
zabolátlan üvölt a sátán,tép,tör,embert
lelket,fényt,akaratot,hitet, reményt rohaszt,
zülleszt egészet, Kerberoszi mélybe.

S én az ember félelem nélkül égve,
hű társaim,kérdezem-mondjátok?
Ki áll majd elébe,bűzös patkós lábára
béklyót téve, s a mindenség örvénylő
gyűlöletét szívéből kitépve,ki mutatja fel
győzelmül a fénybe,ezt az örökös emberi
rabigát, ki váltja át a szeretet erejére?!

A reménytelenség pokla fénylik itt
keletről-délre délről a mindenségre.
Háromszög,kereszt és a lélek fénye.
Én a félelem nélküli ember utolsó szívverése,
látva és megélve a földi poklot,már nem hiszek,
nem hiszek,soha,soha,soha többé,semminek..

Gyere velem kedves, kihűlt már a nap
Éjsötét az erdő, ne tévessz utat
Egyedül élek, én téged vártalak
Hozz magaddal lámpást, ne tévessz utat.

Züllött, rongy életem csendességbe hull
Dalos szívem lassan semmivé fakul
Csend jöjjön és álom romlást lát e szem
Kísérj el az úton és maradj velem.

A múló pillanat magához ölel,
Mint gyermekét az anyja ha harcba küldi el
Nincs már esély hinni, időm porlik el
Csókold meg az arcom, sírj együtt velem.

Betegségek ellen szerelmünk égjen
Karod ölelése oly könnyű nékem
Halált messze űző édes gyötrelem
Élni fogok újra csak te légy nekem.

Véres csúf szívemre tedd rá kezedet
Bánatom elmúljon lássad szememet
Élet pokla fut fényed megremeg
Halálomig kérlek ó maradj velem.