Milyen sötét és vörös az ég alja
szinte már izzó szikrákat lövell,
mintha ránk sújtana iszonyú haragja
s vöröslő szemével mérgesen figyel.

Haragos szemével villámokat szór le
sűrű záporként ontva könnyeit,
hogy hulló könnyeivel tisztára mossa
s messzire sodorja gyarló bűneink.

Úgy szeretnék hozzá oly közel kerülni
hogy lemossa nékem is kínzó bánatom,
hogy megkönnyült szívvel tudjak újraélni
hisz nehéz terhemet már alig bírom.

Szeretnék egyszer még boldogan élni
messze hol csönd és béke van,
temetni mindent mi nem hagyott élni
s hinni hogy lesz még virágzó tavasz.

Szeretnék olyan messzire futni
hogy utol ne érhessen senki sem,
új álmokat és új reményt keresni
s ne zavarjon meg semmi sem.

Szeretnék végre megnyugodni
hogy ne sírjam többé át az éjszakát,
feltörő könnyemből szivárványt fakasztva
újra megtalálni százezer csodát.

Szeretnék hinni a kimondott szóban
hol nemes léleknek nyílik a virág,
zúgó viharként söpörve a rosszat,
hogy megtisztuljon e megromlott világ.

Pusztító özönvíz önti el a tájat,
elsöpör mindent a zúgó áradat!
Zavaros vizével hömpölyögve árad
s mindent elsöpör mi útjába akad.

Elönti a szántást, a zöldellő rétet,
nyomában nem marad csak víz és sártömeg,
reszketve szaladnak az állatok előtte
s védelmet keresve futnak messzire.

Nincs már semmi, mi gátat szabna néki!
Nincs olyan Isten ki megállítaná!
Hörögve dobálja dühös hullámait,
s elpusztít mindent, mi útjába áll.

Istenem! Ne engedd! Szabjál gátat néki!
Vedd vissza tőle e pusztító erőt!
Küldd inkább olyanra ki sokaknak ártott,
s a gyöngéknek add az éltető erőt!

Olyan hideg van. Borult az ég is.
Toccsanó cipőmet hallgatom.
Mikor elmerül a pocsolyában,
ahogy az esőben ballagok.

Dühöngő orkánként tombol a szél is.
Letépve ágat, gallyakat!
Lepusztult romként hátrahagyva
mindent mi utána megmarad.

Kegyetlen idő! Nem sajnál semmit!
Mindent mi szép volt, összetör!
Megtörve jajdul a barackvirág is,
amit magával elsöpör.

Utána hajol a gyönge ág is
halkan, aggódva elköszön,
lecsurgó könnyként elhullajtva
egy esőcseppet, mely rácsöpög.

Túl messze vagy! Nem látom az arcod,
nem is hallom már a hangodat,
egy kósza percben oly messze tűntél,
s most azt sem tudom már merre vagy.

Bár hangod fülembe cseng még,
de emléked mára megkopott,
akár a borús, esti égen
elhalványuló csillagok.

Nem hiányzol! De arcod még néha
emlékeimben felragyog,
S mi egykor fájt,elmúlt már régen.
Most végre úgy érzem: Boldog vagyok!