Oximoronos gondolatsor…

(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárt tükrös)
A csend az években, hónapokban kísérőjükként velük sunnyog,
A csend az órákban és percekben csak rohan, soha el nem kullog…
A csend az években, hónapokban kísérőjükként velük sunnyog.

(Zárt senrjú -láncban életkép-töredékek… csokor)
Lett légyen az bár,
Cserepeket röpítő…
Csend is megy vele!
*
Lett légyen az bár,
Hókristály, zord surrogás…
Csend is megy vele!
*
Lett légyen az bár,
Rántottasütő napfény…
Csend is megy vele!
*
Lett légyen az bár,
Szerelmi viszálykodás…
Csend is megy vele!
*
Lett légyen az bár,
Pap, celebrált miséje…
Csend is megy vele!
*
Lett légyen az bár,
A halottak napi est…
Csend is megy vele!
*

(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárt tükrös)
A csend az években, hónapokban mindenhol ott van, és nem szorong,
A csend az órákban és percekben is kap szót, mi ha kemény, az gong…
A csend az években, hónapokban mindenhol ott van, és nem szorong.

Vecsés, 2018. szeptember 27. – Kustra Ferenc József – Alloiostrofikus versformában.

Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,
és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.
Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és
válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:
- Ön-vé-del-em volt, ura-im!
Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.
Láthatják kése mi kárt okozott,
Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,
hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.

De ők, sötét és komor baglyok,
ítéletükkel hamar elcsendítettek,
mondván hogy ismerik fajtámat,
és bármi ellenkezés részemről
csak még súlyosabbá teszi a vádat.
Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,
és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,
Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -
s most a fagyott vadon a város falain kívül
lett a szánalmas igám és Kálváriám.

Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!
Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.
A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,
mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.
Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques
még emlékemre emelnek egy pár poharat,
egymás hátát veregetik, és játszósan
azon veszekednek hogy melyikük fizet,
de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra
hogy nekik még mennyivel is tartozok.
E kölcsönt majd buzgón visszanyerik
volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,
ki addigra már garantált eledel leszek
falánk farkasok fogai közt, kívánok
nektek egy jól fűtött és kellemes telet,
és könnyes szemmel végső búcsút veszek.

A mókus vidékre költözött,
megunta már a város zaját.
Szép vörös ruhába öltözött,
gondosan megfésülve haját.

Már én vagyok az erdő ura,
hisz nincsen nálam csinosabb.
Nekem viszont az nagyon fura,
hogy miért nem vagyok én boldogabb?

Most már nagyon éhes is vagyok,
de sehol sincsen itt egy pláza.
Enni, innivalót hol kapok,
vagy éhes maradok én már mára?

Az avarban talált egy gombát,
de lehet, hogy már az is bolond.
Ezzel sem rakja meg a gyomrát,
így a városba visszaosont.

Elűzte az ősz a nyarat,
télig biztos itt is marad.
Gondolta, ha megérkezett
nem ereszti be a telet.

Épített is jó nagy várat,
így a tél hiába támad.
Nem veszi be az erődöt.
Jelenthet, majd a tél csődöt.

Tavaszt aztán befogadja,
együtt vigyáznak magukra.
Hiába jön, akkor a nyár,
távol tartja őt is a vár.

Készen is állt már a nagy terv,
ünnepli az ősz a sikert.
Rőtre festette a tájat,
rázott diót is, vagy százat.

Mikor a tél megérkezett,
hozott magával hideg szelet.
Megdermesztette a tájat,
porrá zúzta a kis várat.

Dugába dőlt az ősz terve.
Azóta is mondja egyre:
Nem csinálok ilyent soha,
hisz ez négyünknek otthona.

Baktatott a szarvasbika.
A bikák legnagyobbika.
Vadászleshez odasétált.
Az oldalán bekukucskált.

Aludt odabent a vadász.
Hirtelen kirázta a frász.
Megszólította a bika.
A bikák legnagyobbika.

Na szép, jó napot mester úr.
Maga itt a lesen lapul?
Azt hittem, ma ki sem jön már.
Pedig engem mindíg itt vár.

Csak kirándul itt a zöldbe?
Puskája nincs is megtöltve.
Ha már nem csinál kend egyebet,
akkor ultizzunk mi egyet.