Csodálatom csak nő, Enikő,
Belőlem, suttogva tőr elő.
Nehogy megzavarjam,
Ha már van alkalmam…
Csodálatos vagy, ó, Enikő.

Megint kén' találkozási pont,
Mindketten ott lennénk, nekem pont…
Nem zavargatnálak,
Némán imádnálak.
Persze, ha szeretnél, nekem pont…

Csodálatom nő, jöjj Enikő,
Várlak nagyon, Te szemfényvesztő!
Üljünk kerti padon,
Szerelmi alapon…
Úgy csodállak én, ó Enikő.

Vecsés, 2020. június 9. – Kustra Ferenc József – romantikus LIMERIK csokorban íródott.

Az ember életében múlnak a napok, nyarak és a sárga őszök,
De oly’ fakó az élet… fekete- fehérben, botorkálva tengődők.

Vecsés, 2012. július 24. – Kustra Ferenc József

Hallom, ahogy a búsulózó szél, búcsúdalt komponál,
De megbotlik, összes apró-fehéres hullámtaréjnál…
Ijedtében össze-vissza fúj, látszik, hogy nincs magánál.
*
(Senrjú)
Szép, csillagfényes
Hajnalon, nyár, vetkőzik…
Parton, levél hull.
*
Déli partról elnézem, hogy a bazaltorgonás hegyek,
Ellepik a képzeletemet, mint nyers húst a zöld legyek…
Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, írni kell... megyek.

Kezem ügyében van a papírom meg a tollam,
Mert a kalamárisomat én most, el nem hoztam…
Azt hiszem… hogy kitehettem volna… nem gondoltam.

A tó víztükrében, még látom, fürdőzik a gyengülő napsugár,
De én már azt tudom, hogy ide a nyári hőség, nem jön vissza már…
Neki is állok írni nektek… jaj, de hiányzik az a kalamár!
*
Utolsó tánca
A nyárnak. Röpke alkony.
Képzelet, suhan.
*
Lebegek a vízpárában, egy korhadó, de kényelmes pad felett.
Érzem, béke átható és nem zavarja semmi sem a lelkemet…
Még azért ücsörögnöm kell, mert van, ami zavarja, az eszemet.
*
Természet hangja
Zsong a fülemben. Látom!
Agyban, kerge szél.
*
Ahogy itt vagyok ez maga, kisebb szelet valóság,
Itt a magyar tenger partján... ez nagy szelet boldogság…
Itt kéne maradni… dühöng bennem a vad mohóság.

Balcsikám, te most még együtt játszol a nyárral,
A napfényt még visszavered… sok hullámpárral.
Az esőfelhők eltávoztak innen, jó messzire,
A parton, két lovas hintó áll rendelkezésünkre,
*
A jövő számít?
Nekem a tegnapok is!
Víztükör, szépség.
*
Jól látom, hogy víz fölött suhan a sok elvesztegetett szó,
Rajtuk lovagol a sok-sok elveszett lélek? Elkárhozó!
Erős és még gyenge is vagy. Ma valami megváltozott,
Én érzek valamit, lehet, hogy a lelkem elkárhozott?

Őszül a természet, a színei a legszebbek,
Majd visszatükröződnek… itt írt szebbnél szebb versek.
Én majd a napfénykanyarban szépen, csak, lebegek.

Ó, te Balaton! Mesés ez a feszített víztükör!
Napfény benne még meleg sugaraival tündököl.
Néha, erre keveredik egy elkószált szélroham,
Csak nézelődők, miközben lassan, a partot jártam.

Vecsés, 2015. szeptember 1. - Kustra Ferenc József

Esik az eső, sűt a nap,
Móricka jó nagy pofont kap,
Mert Feri bácsi azt mondta
Hogy zsebóráját ellopta.

Leköpött a jó barátom,
a púptalan teveféle.
Utólag én nagyon bánom,
hogy nem mentem fedezékbe.

Pedig nyugodtan kérődzött,
mikor hátat felmálháztam.
Úgy látszik, hogy megsértődött,
pedig mindent megpróbáltam.

Láma komát hazavittem,
de ő köp, rúg nyakkal bírkóz.
Először még kinevettem,
de nem tetszik nekem e póz.

Nem kap semmit ma ebédre,
hát ne szórakozzon itt nekem.
Így az lesz ennek a vége,
máskor csúzlival etetem.