Akkor kellene legjobban szeretned,
amikor néha rossz vagyok,
olyankor minden fájó emlék
sebzett lelkemben felsajog.

Akkor kellene legjobban hinned,
hogy hozzád mindig hű vagyok,
amikor félek, s gyötör a kétség:
lesznek e közös holnapok.

Akkor kellene legjobban bíznod,
mikor semmit sem adhatok,
csak a szívem, mely oly mélyen dobban,
ha átölelsz, szinte hallhatod.

Akkor kellene úgy szeretned,
oly forrón, ahogy én tudok,
hogy minden csókban és simításban
ezernyi tűzben lángolok.

Akkor kellene hinned azt, hogy
örökre hozzád tartozom,
mikor érzed, mily boldoggá tesz,
amikor veled vagyok.

Akkor kellene legjobban félned
attól, hogy elveszíthetel,
Amikor ok nélkül bántasz,
s fájdalmat okozol nekem.

S akkor kellene hinned azt, hogy
nélküled nem kell semmi sem,
mikor szememben könnyeket látsz,
és mégis: ott vagyok veled.

Vár az élet

Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.

Azt hittük, hogy könnyebb lesz
elhagyni az iskolát,
a sok emlék körbevesz,
fáj most minden kézfogás.

Vár az élet, vár a harc
valós élet színpadán,
hisszük nem érhet kudarc,
őrizzük a biztatást.

Tanáraink, köszönjük
a feddést és tanítást,
közös volt az örömünk,
fogadtuk a kihívást.

Szívünkből egy kis darab
itt marad a falakon,
megannyi szép pillanat
hömpölyög a padokon.

Menni kell, a dal kísér,
változik az útirány,
küzdenünk kell őszintén,
titkot rejt a nagyvilág.

Még itt vagy gyermekként szívembe zárva,
magamban őrzöm arcodat,
benne vagy minden kis sóhajtásban
szinte hallom a hangodat.

Kacajod úgy él bennem most is,
akár egy bűvös kis harang,
mely tiszta hangjával elvarázsol
elűzve minden gondomat.

Még itt vagy bennem, mint gyönge gyermek,
karomba fonva tartalak,
álmomban, pedig oly messze vagy már,
de hozzád fűz minden gondolat.

Lelkemnek minden mozdulása
akár egy bűvös láncolat,
hozzád csapódik, mint a faágak,
melyek a szélben hajlanak.

Itt vagy bennem és itt maradsz mindig
Míg magába zár az alkonyat,
de még ott is, a szívem kitárva
várlak: szeretlek kisfiam.

A poéta meditál…

Életperc, végleg belefagyott a párnámba,
Én meg aztán belestem az életármányba…
Most nem is tudom, hol vagyok, mely tartományba?

Lélekhullámaim csapkodják a partomat,
Ilyen párás zajban, nem hallom a hangomat…
Nézek körbe... keresem üldöző vadakat.

Mit ér a poéta ma,
Ha nincs neki holnapja?
Vagy feledett a múltja…

Mit ér a költő, itten és ma,
Ha lélekből, nem is tőr dala?
Enélkül nincsen mesés csoda!

Két-három gondolat megfogan-e
És jövőbe, előre mutat-e?
Toll, leírni nagyon akarja-e?

Volt már olyan, hogy az ihlet bőszen meglátogatott.
Szikrát szórt, a lelkem ettől lobogó lángra kapott.
Tollam meg suhant a papíron, maradandót hagyott!

Lelkemben, szelem kavara,
Tüzem, így nagyon lángola…
Agyam, szavakat kiontja.

Leülök és leírom a sötéten merengő sorokat,
Percek múlva, gyorsan írom viccesre sikerült sorokat…
Életpercek telnek, gondolat-sodrásnak… hagyom magamat!

Lelkem, egyenesen sugárzik, amikor nektek írok,
Lehet, hogy akkor egyben, az Úr kegyeltje is én vagyok?
Most múlik pontosan az életperc… amiben még lakok…

Vecsés, 2015. május 5. – Kustra Ferenc József

„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”

A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...

A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.

Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.

Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.