Filozofálok a saját árnyékomról…

Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?

Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.

Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.

Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…

Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.

Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.

Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.

Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.

Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.

Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!

Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…

Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József

Elbújnak a hangok, eláll a szél,
A sötét… csendben, magának zenél.

A csend terjed, a nagy, végtelen uralmában,
A maradék zajok… rettegett osonásban...

Körülnézek a sötétben, megyek, lepihenek reggelig,
A csend nyugalma áradóan belém hatol… a lelkemig.

Sötétben, a süket csendben, a takaró alatt nem félek,
Akkor lehet, megváltozom, éjszakai életet élek.

Majd az is lehet, hogy álmodok,
De egy biztos: nagyon horkolok.

Reggel jön a nagy zaj, vakító világosság…
Remélem, horkolástól nem lesz másnaposság.

Vecsés, 2015. február 18. - Kustra Ferenc József

Fránya
Nyár,
Végig imádtuk már.

Volt meleg,
Borúsos felleg.
Lecsapott villámlás,
Szélrohamban ébredt kavarás.
*

Fránya nyár,
Lassan elköszön már.

Még meleg,
Sötét felleg.
Dühödt villámlás.
Szélroham
Leveleknek hullámvasutazás.
*

Fránya
Nyár,
Mostanában változik már…

Elkészülődik,
Lassan így… szedelőzködik.
Szelek állandósulnak,
Esőfelhőt erre hajtanak!
*

Fránya
Ez a nyár.
Itt hagy bennünket már,
Télig nem vár.

Magát
Elorozva,
Álmodozva…
*

Fránya
Nyár
Készül már.

Zimankót,
Hótakarót,
Őszi szeleket itt hagyja.
Téli-hideghez, nem fűlik foga.
*

Fránya
Nyár,
Jövőig itt hagy már…

Őszt, telet ránk hagyja,
Utazna,
Haladna,
Nem maradna…

Vecsés, 2020. augusztus 16. – Kustra Ferenc József – íródott; a nyárról septolet csokorban.

Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.

Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.

Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.

Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.

Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.

Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.

Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!

Barátosném. Szörnyű az élet!
Hűvösek már a nappalok,
csupasz ágak közt dermedten nézem
a padot, hol ültünk. Most fagyos.

Ülünk e még itt együtt, nevetve?
Lesznek e gondtalan napok?
Hisz a sors elvett mindent, mi szép volt,
csak bút, és fájdalmat hagyott.

Mennék hozzád, de gyöngül a lábam,
addig menni már nem tudok,
közel vagy hozzám, mégis oly távol,
de most is ugyanúgy gondolok

rátok, mint mikor bográcsoztunk,
s az étel illata megcsapott,
gyermekeinknek kacajára,
mely a fülemben itt zsibong.

Az enyéim távol, sorsuk követve,
és most egyedül itt vagyok,
bár az életnek ez a rendje,
mégis: hatalmas űrt hagyott.

De te ne búsulj! Van, miért küzdj!
Amíg körötted ott bolyong
gyermeked, és a karodba zárva
mind magad mellett tudhatod.

Más a sorsunk, de anyai szívünk
mégis csak őértük dobog!
Mit számít az, hogy mi lesz vélünk?
Csak ők legyenek boldogok!