A Nő...

Aki az élet
Mint a végtelen folyama
A gyönyörű
Mint a Földanya maga.

A csillag
Mely körül forog a világ
Aki az otthon
Ahol ölel a puha ágy.

Aki a szerelem
Mint a tűz vihara
A szeretet
Mint az éltető manna.

A gyógyír
Mely forraszt minden sebet
Aki a virrasztó kéz
Mely ápolja a beteget

Akit áldani kellene
Minden nap az évben
De csak egy jutott
Mert beéri kevéssel

Ő az aki
Mint a természet
Szeszélyes
Mégis óv és éltet.

Ő az aki
Naponta megölelhető
Az aki Tisztelendő
Ő , a drága Nő.

Az egyenes mezsgyéjén
Ott lappang a görbület
Lehetősége
Minden atom-pontban
Az abszolút
Irányvonal hajlatán.

Elmék közt
A gondolat-komunikáció
Érzelemtöltéssel
Arányosan finomul
A precizitás skáláján
A szeretet minőségétől
Függően.

Mikor Rád gondolok...
A Te jeled veszem
S így képzeletem
Valós időben
Lelked sugallatára
Alkotott képem.

És hiába kételkedem
Működésében.
Érzelemhullámaink
Attól még
Egy-síkon keveredve
Eljutnak
Szellemünk mélyére.

Akár a térképezett hormonok
Beleszólnak döntések
Végkimenetelébe.

A lényeg belül mélyen lakozik
Ahonnan a jelek
Útjukra erednek
Hogy töltésük párjával
Egyesüljenek.

S a Történetek beteljesedjenek.

Tudom
Ha rám gondolsz
Elküldöd nekem
Szívedből felszálló
Érzelem vegyületed.
Az alkotott kép
Aszociáció
Vetülete tükörként
Veri vissza fényét
Bennem.

A naplemente utolsó
Sugarai közt
Zsong lélek-melegítőn
Az erdő illatos fái felől
Énekes madarak mágikus
Életvidám
Hívogató tavaszkoncertje
Belépőjegy elővétel nélkül.

Homályos pára felett
Hunyorgatva
Letekint pislákolón
Az est-hajnal csillaga
Szikraszemével,
S ha hallaná a zengő melódiát
Mámoros örömtől olvadva
A Földre lecsorogna.

A többszólamú remekmű
Ahogy az est elnehezedik
Csökkenő tempóval halkul
Végül elcsendesül
És a táj lassú szuszogással
Álomba szenderül.

Csillagos ég alatt susogva
Köszön az éjszaka
Rejtö felhők mögül
Kikacsintva
A telihold narancsos fénnyel
Titkokat rejt
Álmot dédelget
Ásító lelkek felett
Virraszt
Ahogy hosszú évezredek alatt.

A fagyban
Zizeg a zuzmara
Ahogy szállingózva
Aláhull az ágakról.
Sustorog a mező
A dermedő avar
A hólepel roppan
Ahogy lábam
A jégre toppan.
Kesztyűtlenūl
Körmöm alatt
Lángra lobban
Éget a fagyos szél
És az erdő
Most a télről mesél.

A fagyban
A nyártól
Messze maradtam
De a folyó
Még pancsolja a part
Szélén az avart
És a nádasban
Vadkacsa kelt zavart.

Réce rikkant
Szalad a víz tükrén
Elhagyott stég szélén
Jégcsapba fagyott a fény
Az idén
Már senki sem üldōgél
Ott .
A fagyos
Tél bekopogott.

Bekopogott bátran
Mégis alázattal
Ádvent első vasárnapjára
Tömött felhőkkel
Az ég bundájára
Hogy hulljon az áldás
Fehéredjen s tisztuljon
minden lélek és ház
Mikorra jön a messiás.

Holnapra talán
Már más lesz a határ
Tocsogó és foltos
Az erdő bozontos
Frizurája átalakul.
A szürkén ágaskodó pára
Felkúszik a fák koronájára
De bent az első gyertya
Lángja
Fehéren megtisztulva
Meleg-fényt áraszt
A várakozók házába.

A nagynapra
Az én jókívánságom
Semmit sem ér.
....
A Te óhajod
Legyen remény
Hogy az életben
Vágyad még elér
És pont belefér
Ameddig a Tér
Szemedben Időt ér.
....
A születésnap
Egy mérföldkő
Haladj tovább
Ott a jövő.