Pirkadatkor úgy várom, hogy már reggel legyen,
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…

Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.

Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…

Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!

Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…

Vecsés, 2026. március 3. – írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.

(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.

Hatvanhét éve már, mozdultam,
Hosszú utamra elindultam.
Jól ordítottam, megkaptam a saját tempót.
Mindig igyekszem kihozni belülről a jót.
*
Tudatlanok oly’
Bőszen támadják, jókat!
Harcom, egyedül.
*
Igyekeztem, megterveztem a jövőmet,
De nem kaptam, csak kézlefogó őröket.
Nem volt elég őr, így kaptam kritikát is,
Nekem így minden lett, antiszociális.
*
Gátoltak, mások,
Mert nem néztek jó szemmel.
Folyvást, támadás…
*
Értetlenül álltam az ilyen dolgok előtt,
Mert én logikusan terveztem meg a jövőt.
Lehet, hogy én nem láttam a szálfától az erdőt?
Mások meg meglátták a fa mögött az esendőt?
*
Jövő tervezés.
Alapos munka kevés.
Részlet, ördögi.
*
Már tudom, én voltam, magam voltam életem szálfája,
Más meg csak csenevész bokor volt, de ért a kritikája!
*
Ne kritizáljon,
Írjon jobbakat, ha tud!
Írás megmarad.
*
Már időm java letelt, bizony megöregedtem,
De megvan már az életcélom, mára megleltem!
*
Életfám korhadt,
De pennám vége tintás!
Vers, rímfaragás.
*
Hosszú utamra indultam,
Hosszú utamon haladtam,
Rögvest értetlenkedtem, szidás előtt.
Én már régen terveztem meg a jövőt…
*
Legyen lúdtollam!
Legyen kalamárisom!
Legyen papírom!
*
Hosszú utamon indultam.
Elvi hitben, elkorhadtam…

Vecsés, 2015. augusztus 24. –Kustra Ferenc József- Ari Fabbro: Hosszú útra indultam c. verse ihletésével írtam, versben és senrjúban… önéletrajzi írásként.

(Vétkesek közt cinkos aki néma)

Nem bírom!
Nem bírom a szavak súlyát,
A képek nyers, bénító erejét.
Mintha valaki azt suttogná:
"Ez a Te életed is lehet még."

Igen, lehet!
Mert mi a különbség?
Mi a különbség a mi biztonságunk
És mások félelmei között? Egy határ?
Egy ideológia, ami tán nincs is?

És Én?
Én itt ülök a csendes szobámban,
Mintha a csendesség ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig robban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

És a gyerekek?
A gyerekek önfeledten rajzolnak.
Ők még nem értik, mi a háború.
Rajzolnak napot, boldog családokat.
Jobb, ha nem is tudják, mily iszonyú.

Ők talán...
Ők talán még nem látják át!
De mi, kik tudjuk, mit csinálunk s miért,
Tétlenül nézzük, ahogy a jövőjüket
A szemeik láttára daraboljuk szét?

És Én?
Azóta is ülök a csendes szobámban,
Mintha a csend ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig pusztulóban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

M. Laurens: Budatétény, 2025. július 25.

Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!

A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.

Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.

Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.

Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.

Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!

Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.

Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.

Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!