Idő 
Értékelés 
Értékelés A naplementéről, a nyárestéről, a holdfényről…
A lemenő napnak
Fénye, mint kiokádott láng.
Piros a tófelszín.
Halvány napsugár alant jár,
Hold ásítozva estre vár.
*
Kék égnek fényében
Bíborrá lett már az alant…
Nap, lassan búcsúzik.
Nyári est meleget áraszt,
Hold sarlójával fényt fakaszt.
*
Hullanak csillagok
Égnek bíbortengerében.
Hőség hullámai.
Tó vizén sugara siklik,
Árnyéka tovalopódzik.
*
Csendes éjjel megjött,
Magára húz sötét leplet...
Hold, a felhő mögött!
Felhő eltakarja arcát,
Harcol, nem adja meg magát.
*
Az alkony alászáll,
Magányfilmje sötétbe vész.
Bíbor máris kihuny.
Ezüstporát szerteszórja,
Kerteket harmat borítja.
*
Estébe behulló
Árnyak, bíboros színesben.
Tyúkok is elültek…
Fényével erdőt átölel,
Lombok között kis mókust lel.
*
Az ég pereme is
Tele van kis csillagokkal.
Rózsaszínű felhők…
Kishúga, halálba rohan,
Állítsa meg... vajon hogyan?
*
Alkonyat, már múlté.
Éj sötétjében vad árnyak.
Csend, hasogató lett.
A mezőt csillámmal hinti,
Harmatos füvét díszíti.
*
Esti fény-bíborban,
Feltűnnek a csillagocskák...
Holdudvar, mély-csendes.
Ezer kistestvére úszik
Tó tükrén, árnyékuk látszik.
*
Homoktenger van az
Égben, kékfestőnek műve…
Hold úgyis átfesti.
Kék árnyalatokat készít,
Derűs éjben eget kékít.
*
Ringó lett búzaföld,
A vadvirágos rét mellett.
Alkonyt színesíti.
Elfáradt a varázs botja.
Majd, pihenés álmát oldja.
*
Hold, a sarlójával
Húzza elő az új hajnalt.
Meleg a napkelte.
Ébreszti máris a Napot,
Hozzon új reményt, szebb napot!
Vecsés, 2017. május 28. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: „Holdsugaras nyári éjszaka”
A lemenő napnak
Fénye, mint kiokádott láng.
Piros a tófelszín.
Halvány napsugár alant jár,
Hold ásítozva estre vár.
*
Kék égnek fényében
Bíborrá lett már az alant…
Nap, lassan búcsúzik.
Nyári est meleget áraszt,
Hold sarlójával fényt fakaszt.
*
Hullanak csillagok
Égnek bíbortengerében.
Hőség hullámai.
Tó vizén sugara siklik,
Árnyéka tovalopódzik.
*
Csendes éjjel megjött,
Magára húz sötét leplet...
Hold, a felhő mögött!
Felhő eltakarja arcát,
Harcol, nem adja meg magát.
*
Az alkony alászáll,
Magányfilmje sötétbe vész.
Bíbor máris kihuny.
Ezüstporát szerteszórja,
Kerteket harmat borítja.
*
Estébe behulló
Árnyak, bíboros színesben.
Tyúkok is elültek…
Fényével erdőt átölel,
Lombok között kis mókust lel.
*
Az ég pereme is
Tele van kis csillagokkal.
Rózsaszínű felhők…
Kishúga, halálba rohan,
Állítsa meg... vajon hogyan?
*
Alkonyat, már múlté.
Éj sötétjében vad árnyak.
Csend, hasogató lett.
A mezőt csillámmal hinti,
Harmatos füvét díszíti.
*
Esti fény-bíborban,
Feltűnnek a csillagocskák...
Holdudvar, mély-csendes.
Ezer kistestvére úszik
Tó tükrén, árnyékuk látszik.
*
Homoktenger van az
Égben, kékfestőnek műve…
Hold úgyis átfesti.
Kék árnyalatokat készít,
Derűs éjben eget kékít.
*
Ringó lett búzaföld,
A vadvirágos rét mellett.
Alkonyt színesíti.
Elfáradt a varázs botja.
Majd, pihenés álmát oldja.
*
Hold, a sarlójával
Húzza elő az új hajnalt.
Meleg a napkelte.
Ébreszti máris a Napot,
Hozzon új reményt, szebb napot!
Vecsés, 2017. május 28. – Szabadka, 2017. május 26. – Kustra Ferenc József - a HIAQ -kat én írtam, alá a verset, szerző-, és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe: „Holdsugaras nyári éjszaka”
A búzamezők
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Pisti, Pircsi homokozik.
Építenek, de jó nekik.
De Pisti ekkor meglátja.
Kis Pircsinek van lapátja.
Csoda lapát, szép piros!
Egyáltalán nem csajos.
Fiúk kezébe való.
Enyém lesz, ez csudijó!
Add nekem a lapátot,
kedvességed nem bánod.
Adok helyette babát.
Fésülheted a haját.
Nem kell nekem baba Pisti.
Neked adom, mondta Pircsi.
Pisti így hát odamászik.
Pisti, Pircsi együtt játszik.
Építenek, de jó nekik.
De Pisti ekkor meglátja.
Kis Pircsinek van lapátja.
Csoda lapát, szép piros!
Egyáltalán nem csajos.
Fiúk kezébe való.
Enyém lesz, ez csudijó!
Add nekem a lapátot,
kedvességed nem bánod.
Adok helyette babát.
Fésülheted a haját.
Nem kell nekem baba Pisti.
Neked adom, mondta Pircsi.
Pisti így hát odamászik.
Pisti, Pircsi együtt játszik.
Hétköznapi pszichológia…
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.
Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.
Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…
Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…
A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!
Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!
Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…
A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!
Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!
Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.
Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.
Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!
Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…
Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?
Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József
Csilingelő a hajnal húsvét hétfőn,
Nyuszika a tojásait eldugta!
Rosszul jár, aki felkel, de már későn,
Addigra nyuszika talán elfutna…
Közben a lányokhoz, az asszonyokhoz
A locsolók tömegesen megjönnek,
Odamennek nyuszika kosarához,
Hogy szőrőst megsimítsák, ha már jöttek.
Nyuszika örül és még puszit is kér,
Meg ragaszkodik a locsoláshoz is!
Lesz is ebből zsivaj, sok a gavallér.
Évente egyszer van húsvét... reális.
Nyuszika, ha már megsimogattalak,
Puszit kaptál, hol van a piros tojás?
Vedd elő, én parlagon nem hagytalak,
Tudod… nem ingyé volt a barátkozás!
Nos, ha már így minden megvolt, akkor kérdem én,
Lehet locsolni? Szilaj vagyok már, mint egy mén…
Vecsés, 2016. február 1. – Kustra Ferenc József
Nyuszika a tojásait eldugta!
Rosszul jár, aki felkel, de már későn,
Addigra nyuszika talán elfutna…
Közben a lányokhoz, az asszonyokhoz
A locsolók tömegesen megjönnek,
Odamennek nyuszika kosarához,
Hogy szőrőst megsimítsák, ha már jöttek.
Nyuszika örül és még puszit is kér,
Meg ragaszkodik a locsoláshoz is!
Lesz is ebből zsivaj, sok a gavallér.
Évente egyszer van húsvét... reális.
Nyuszika, ha már megsimogattalak,
Puszit kaptál, hol van a piros tojás?
Vedd elő, én parlagon nem hagytalak,
Tudod… nem ingyé volt a barátkozás!
Nos, ha már így minden megvolt, akkor kérdem én,
Lehet locsolni? Szilaj vagyok már, mint egy mén…
Vecsés, 2016. február 1. – Kustra Ferenc József
