Idő 
Értékelés 
Értékelés Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
Garázdálkodó
Szelek északról fújnak.
Felhőket tépnek.
*
Csipkeszélűek
A sűrűsödő felhők.
Szél is feltámadt.
*
Sárguló múlás,
A rőt színnel keverék.
Szél, egekig fúj.
*
Szél belekiált
Az erdő mély csendjébe.
Vaktában, csak fúj.
*
Erdők lombjai
Közt, már panasz szava száll.
A szél a regös.
*
Szél az erdőnek
A szétzilált köntöse.
Lombot szaggató!
*
Holdnak karmai
Éji erdőt fésülik.
Szél, csendesen jár…
*
Ringató a szél,
Dúdolva zúg a fáknak.
Monotonitás.
*
Hűs szellő rebben
És fák között utat tőr.
Fa, már lombtalan.
*
Zizzenő levél
Adja fák nevetését?
Szellő besegít.
*
Napsugár fáradt,
Már öleltelen sugár.
Feltámadó szél.
*
A fenyőfák közt
Mint kis patak, szél folyik.
Morc fizimiska.
*
Szél egy nagy zenész,
Elmúlás hárfán játszik.
Új élet messze.
*
Kedves szél játszik
Út szélén, a dróthárfán.
Lengő félhangok.
*
A hideg szellő
Villanydróton gyakorol.
Nem használ kottát.
*
Hűvös hajnalban,
Szél kopasztgatta ágat.
Fonnyadt levelek.
*
Reggel céltalan,
Egész nap csak levél hull.
Pajkos szélroham.
*
Büszke diófa
Kopasz ággal nyújtózik.
Friss, hajnali szél.
*
Szellő csak rezzen,
Falevél zizzen és hull.
Ágak kopaszak.
*
Levéltelen ág
Komoran int semmibe…
Szél hajlítgatja.
*
Már hideg szelek
Tarolják a vidéket.
Kopaszított ág!
*
Rozsdaszínű rét
Kísérője, ökörnyál.
Szél elszállítja.
*
Az ördögszekér
Magányosan, csak gurul.
Heves szél, lecsap.
*
Halott kóró, mint
Virág, hajlong a szélben.
Nagy magányosság.
Vecsés, 2016. október 7. - Kustra Ferenc József - haiku csokor, eredeti Baso féle stílusban írva.
Szelek északról fújnak.
Felhőket tépnek.
*
Csipkeszélűek
A sűrűsödő felhők.
Szél is feltámadt.
*
Sárguló múlás,
A rőt színnel keverék.
Szél, egekig fúj.
*
Szél belekiált
Az erdő mély csendjébe.
Vaktában, csak fúj.
*
Erdők lombjai
Közt, már panasz szava száll.
A szél a regös.
*
Szél az erdőnek
A szétzilált köntöse.
Lombot szaggató!
*
Holdnak karmai
Éji erdőt fésülik.
Szél, csendesen jár…
*
Ringató a szél,
Dúdolva zúg a fáknak.
Monotonitás.
*
Hűs szellő rebben
És fák között utat tőr.
Fa, már lombtalan.
*
Zizzenő levél
Adja fák nevetését?
Szellő besegít.
*
Napsugár fáradt,
Már öleltelen sugár.
Feltámadó szél.
*
A fenyőfák közt
Mint kis patak, szél folyik.
Morc fizimiska.
*
Szél egy nagy zenész,
Elmúlás hárfán játszik.
Új élet messze.
*
Kedves szél játszik
Út szélén, a dróthárfán.
Lengő félhangok.
*
A hideg szellő
Villanydróton gyakorol.
Nem használ kottát.
*
Hűvös hajnalban,
Szél kopasztgatta ágat.
Fonnyadt levelek.
*
Reggel céltalan,
Egész nap csak levél hull.
Pajkos szélroham.
*
Büszke diófa
Kopasz ággal nyújtózik.
Friss, hajnali szél.
*
Szellő csak rezzen,
Falevél zizzen és hull.
Ágak kopaszak.
*
Levéltelen ág
Komoran int semmibe…
Szél hajlítgatja.
*
Már hideg szelek
Tarolják a vidéket.
Kopaszított ág!
*
Rozsdaszínű rét
Kísérője, ökörnyál.
Szél elszállítja.
*
Az ördögszekér
Magányosan, csak gurul.
Heves szél, lecsap.
*
Halott kóró, mint
Virág, hajlong a szélben.
Nagy magányosság.
Vecsés, 2016. október 7. - Kustra Ferenc József - haiku csokor, eredeti Baso féle stílusban írva.
Halk patak partján,
Nincs rohanás. Nyugalom…
De víz, rohangász…
*
A nyár, még maradt
Volna, de idő, véges!
Csókoknak vége!
*
Már esteledik,
Alkony is leszáll lassan.
Hőség, már múlik.
*
Hold-kifli nézte,
Még meddig melegedhet…
Ruhatár csere.
*
Már sok esőcsepp
Kopog, kint a teraszon.
Felhőkből, sapka!
*
Szép zuhatagként
Omlik ide lágy szellő.
Falevél zizeg.
Vecsés, 2014. május 1. – Kustra Ferenc József – íródott: Eredeti Baso féle haikuban.
Nincs rohanás. Nyugalom…
De víz, rohangász…
*
A nyár, még maradt
Volna, de idő, véges!
Csókoknak vége!
*
Már esteledik,
Alkony is leszáll lassan.
Hőség, már múlik.
*
Hold-kifli nézte,
Még meddig melegedhet…
Ruhatár csere.
*
Már sok esőcsepp
Kopog, kint a teraszon.
Felhőkből, sapka!
*
Szép zuhatagként
Omlik ide lágy szellő.
Falevél zizeg.
Vecsés, 2014. május 1. – Kustra Ferenc József – íródott: Eredeti Baso féle haikuban.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Régen megtaláltam(?) én az életutam és elvesztettem…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…
Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.
Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.
Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdök és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.
Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.
Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!
Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…
Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és TANQ –ban…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…
Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.
Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.
Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdök és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.
Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.
Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!
Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…
Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és TANQ –ban…
