"Szegedi Istvánnak."

A lelkem mint egy ódon ravatal,
Fekete selymekbe dúsan burkolt,
Tompa fényben gyászolja múltam.

Arcom bársonyán bú remeg,
Borús bánat, tavaszi halál,
Őszi levélhullás bús fájdalma.

Szívem mezején, e vérmezőn
Pipacsok nyílnak, véres pipacsok,
Vörösen nyílnak a nyár virágai.

Homlokomnak ívelt ívén
ezernyi ránc ballag fáradt csendben
Lomha lábbal, lankadt ínnal.

Testemben csendben kering a vér,
Némán folyik csobogva lágyan
Szívemnek piros életfolyója.

Néptelen, sötét az út
A hold az égre ért ki
Útca sarkán csókolódzott
Egy nő meg egy férfi.
Félve, hogy zavarom őket
Messze elfutottam,
Mert csókot megzavarni bűn.
Remegve futottam
Mind messzebbre jutottam
Mert csókot megzavarni bűn.

Nekem minden csak játék és ajándék
A csók is játék
A csók is ajándék.

Nékem minden fáj, minden szívembe váj
A kacagás csak fáj
A sírás sebet váj.

Az életem sápadt és elfáradt
ajkam fakó sápadt
Agyam bomlott fáradt.

Széjjelhúllok törve és meggyötörve
Rútul összetörve
Véresre gyötörve.

Decembert pipál a tél,
új tavaszt kíván a vér,
új asszonyt.

Decembert sóhajt a tél,
új reményt álmod a kéj,
új vágyat.

Decembert szitál a tél,
szitáján hull a hó s elér
az égig.

Decembert üvölt a tél,
ujjong tavasz s a tél nem él
szívemben.

Egy tűnő arc után vágyódom
Mosolygó, tarka arc után
Egyszer láttam, egy téli délutánon.

Kikacagott a meleg prémből
Az arc friss volt, üde, hamvas
Rózsaszínű a sok krémtől.

Egyszer láttam, többször nem,
De ma is látom, sokszor látom
Amint kacagva tova libben.

Kerestem, de nem találtam
Jártam kertben, téren, utcán
S kerestem mindamerre jártam.

Hiába jártam nem találtam
Elvesztettem tolongásban
S örökre tőle - jaj - elváltam.