Ezerkilencszáznegyven-kettőben, ott nagy háború dúlt…
Negyvenhárom januártól, még jobban megvadult… dúlt-fúlt…
Katonáink eljöttek, így nem láthatták a tavasz úrt!

A lövések csattogtak, fütyültek, haragosan morogtak,
Hideg meg némán, csendben dühöngött… voltak sokan fagyottak!
Ott a hó, akkor, nem rossz álom volt, pelyhek folyton hullottak.

A fegyverek csöve befagyott, nem lehetett kilőni golyót,
A hó meg jegesre fagyott, nem lehetett gyúrni friss hógolyót…
Ide senki nem akart önként jönni, de mindenki kapott behívót,
Otthon hagyták gyereket, feleséget, földet, állatokat, családot.

Emlegették a tavaszt, azzal, hogy akkorra otthon kéne lenni,
De a Hadisten úgy döntött, hogy ezt sokaknak már, nem teljesíti.
Akinek meg haza utat teljesítette, az volt, több hónap vagy év,
A többség meg betegen ért haza, ezért engedtél el, ez volt az érv.

Hóban a köd amorf árnyai, a hidegben még csak torzultak,
Sokaknak nem volt már több tavasz, ők csillagösvényen ballagtak.

Ki túlélte, annak a testét sebek, sebesülések borították,
Sántán és lelki betegen látták újra, a családot és a hazát…

A szép Don-kanyarban az óta már volt oly' sok tavasz,
De ott többet ne lőjenek, ilyet jó, ha nem hallasz!

Vecsés, 2016. július 14. – Kustra Ferenc József

Fújj a szél, pengeti a kopasz-ág húrokat,
Mi meg... csendesen gyászoljuk a holtainkat.
Tömegsírban már a barát, a sógor… ő is elesett,
Egyik sem túlélő harcos, haza ő már sosem mehet.

Fekszünk ketten a géppuskaállásban, közben betakar a hó,
Komámmal vagyok, de már nem beszélgetünk, nincs mit, nincs, halihó!
Tegnap még énekeltünk, bele a hidegbe, pár magyar nótát,
Mára már, társak hiányában, csak elkerekítjük a cifrát…

Tömegsíroknál, már a kopjafákat is többszörös lövés érte,
Ez is jelzi, az elesett hősöknek, katonáinknak, nincs vétke.
Szemben a túlerő, amivel vesztesen vívták a harcot,
Vérükkel öntözték, pirossá tették a fagyos hó-síkot.

Fegyvercsörgés, tank-lánctalpnyikorgás, csúszkáló ló pata zaja,
Élettől éppen elbúcsúzó katonák utolsó sóhaja…
Közönyösen nézzük ezt a megrázó élményt, biz’ csapong a képzelet,
Valós a csatazaj, a hideg, ellövik a fagyérzékeny füleket…

Úgy látszik, nekünk a háború bizony a mindennapi élet része,
Nincs az a kis-tigris, amihez hozzábújva a melege ne kéne.
Behívót kaptunk és idehoztak a hazát ellentől megvédeni,
Meg is ígérték, nem tart soká, nyárig, nekünk attól nem kell féleni!

A szél, talán hiszi is, hogy minden jó, ha nekünk játszik vad dallamot,
És ha eláll, akkor tisztán halljuk az induló harckocsi rohamot…
A véresre festett, megfagyott síkon, rögtön megfagy a lehelet…
Sok bajtársunk van, a családjuknak mi visszük haza a lelkeket…

Még nem tudott, hogy fogunk-e még mi itt valaha is énekelni,
Vagy csak a kegyetlen hideggel fogunk a végsőkig megküzdeni…
Otthon vár család, a gyerek, tehén, ló, lassan már szántani kellene,
De előbb haza kéne menni, énekelni… ne csak holtak szelleme…

Vecsés, 2016. augusztus 19. – Kustra Ferenc József

Pirkadatkor úgy várom, hogy már reggel legyen,
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…

Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.

Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…

Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!

Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…

Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.

Pirkadatkor úgy várom, hogy már reggel legyen,
Megyek, hozok neked virágot, hogy friss legyen…

Én hozom Neked, örömet szerezve Neked.
Álmomban ragyogsz, közben belém ivódsz.
Én bizony szeretem a szerelmedet, a szerelmi becsületed.

Kedveske, én nappal is szeretlek, nemcsak a vak éjben,
De óhatatlan, hogy nagyon izgalmas vagy az éj-fényben…

Lányok, asszonyok, nők, ismeretlenek vagy ismerősök…
Megvallom Neked, hogy a hétköznapokban vagytok hősök!

Édeském, Te jól őrződ az otthoni sparheltod… szeretem az álmod…
Nos, megyek is virágod, sárga rózsa csokorért… nagy, mint az álmod…

Vecsés, 2026. március 3. – írtam: „Itt a nőnap” c. versem átirataként.

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.

Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.

Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.

Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szülők sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.

Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.

Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,
s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.

Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az idő csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.