Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)

Mögöttem a múlás történései állják a sorfalat,
Megint itt van a jó karácsony, biztos lesz otthon jó falat…
Ha már ismét karácsony, akkor ismét számadás,
Bár a legfontosabb, hogy meglegyen a jóllakás…

Őrzőm és virággal szóróm be a múltam útját,
Mindig volt mit ennem, őrizve test egyensúlyát.
Ablakon kinézve, látom minden olyan havas, jeges, tejfehér,
Karácsonykor különösen fontos az étek, tojáshab is fehér.

Jő már az újabb karácsony, szeretteink körében ünneplünk…
Himbálóznak a gyertyafények, asztal terítve, van ételünk.
Lesz, amikor a barátok és senki sem áll majd itt mellettünk?
Karácsonyi asztalnál ne legyen üres hely, ilyen életünk.

Zöld a karácsonyfa és színesek alatta a csomagok,
Vacsoránál együtt ülünk, családtagok és a rokonok.
A fenyőfánkon gyertya serceg, mi régimódiak vagyunk,
Így esik jól az étel, szálkás hallal birkózunk, nyámnyogunk!

Beszélgetünk közben ünnepről és összetartozásról,
De fel lett tálalva, így tovább a harmadik fogásról…
Ajándékot bontja, kiértékeli apraja és nagyja,
Késő lett, jóllakottan, ajándékkal megy mindenki haza.

Ajjaj, milyen küzdelemmel, fájdalommal teli volt az utam.
Most védelmező a konyha tündére, arisztokratikusan.
Mennem kell a jövőbe, az életben nincs már visszautam,
A konyhában van kis maradék, de holnap befalom magam.

Kicsiny szoba rejtek-szegletében szeretetláng tovább lobog…
Konyhánk és a spejz mélyén, az éhezéstől a szemünk nem kopog…
A kandallónk pattogó tüze csendjében, múltról elmélkedek…
Konyha... mosatlanok halmozódva, elmosásban reménykednek…

Adjunk hálát a Teremtőnek, hogy megértük ismét e napot…
Legyünk hálás Teremtőnek, jóllakva láttuk lemenni napot…

Vecsés, 2013. december 15. – Kustra Ferenc József

Otthon végre valahára
Már mindenki belátta -
Felnőttem én a korra,
Hogy barátom lehet egy kutya.

A menhelyre el is mentünk,
Hogy kis pajtást onnan vegyünk,
De ahogy körbe jártuk mindegyiket,
Szívemre valami ránehezedett.

De nagyon nagy gondba vagyok
Most hogy végre választhatok,
Mert tekintetükben ott volt a jel-
Engem is- engem is vigyél innen el.

Szemükben csillant a remény ,
Tán én leszek számukra az esély
Akitől jót kapnak, és szeretetet,
Meleg otthont új életet.

Hogy legyen most,mit tehetnék?!
Suli után minden nap eljöhetnék
Barátaimmal. Együtt játszanánk,
És talán gazdikat is találnánk.

Szétkürtöljük az egész iskolában,
Hogy milyen sok árva kutya van,
Aki hű társ lesz cserébe,
Ha haza viszik jó ebédre.

Végül sok bozontos gazdit talált,
És nekem is lett kutya barát.
Együtt jártunk a menhelyre
Csemegével egész évbe.

A Nő...

Aki az élet
Mint a végtelen folyama
A gyönyörű
Mint a Földanya maga.

A csillag
Mely körül forog a világ
Aki az otthon
Ahol ölel a puha ágy.

Aki a szerelem
Mint a tűz vihara
A szeretet
Mint az éltető manna.

A gyógyír
Mely forraszt minden sebet
Aki a virrasztó kéz
Mely ápolja a beteget

Akit áldani kellene
Minden nap az évben
De csak egy jutott
Mert beéri kevéssel

Ő az aki
Mint a természet
Szeszélyes
Mégis óv és éltet.

Ő az aki
Naponta megölelhető
Az aki Tisztelendő
Ő , a drága Nő.

Gyökereket tépő vihar
Fújtatva prüszköli szerte szét
A fagyos esőcseppeket
És a duzzadó patak lihegve rohan
Lefelé a folyóba.

Elszántan küzd
Bókolva hajlong az erdő
A felkorbácsolt szél dühében
Haragos szilaj erő
Tiszteletet parancsol.

Mintha sínek mellett mennék
Száguldó szerelvények tonnái
zakatolva dübörögnek mellettem
Rángatva vissza húz
Szinte beleremegtem.

A süvöltő légáramlat makacsul
Kabátom markolja
És bőröm alá hideget kapar
Jeges vicsorgással
Harap a csontomba
Lépteimmel dacolva.

Dermesztő gőggel
Lélegzetem
Számtalanszor vissza nyomja
A levegőt előlem ellopva
Fölényesen vigyorgott rajtam
Miként kapkodom
Pár lopott lélegzetért.
Egy nyomorult kis életért.

Az úton
Miként küzködöm magam haza
Idővel bőszült haragja
A nap sugarainak hatása
Alatt megenyhül
S mint durcás gyerek
Ki tudja rosszat cselekedett
Lecsillapodva elszendereg.

Elázott a mai napom
Meg a kabátom
És ahogy megvillan a fény
Ismerős ablakokból
A tócsákban láthatom
Utamon
Lépteim megszaporázom.

Az otthon melege
Békét önt a szívemre.