Szenvedéllyel nézlek,
Jegyed van a szívembe,
De más vonalakon bliccelsz.
Azokon biztos sok a megálló.

Hagyom az agyalást,
Büszke vagyok magamra.
Józan vagyok, de semmi érv.
Várom a nyáltengert.

Bugyog a vér ajkaidban,
Mindenféle vérsejttel tele.
Szerencsés egy banda.
Kérlek, ne használd.

Szívemet hányom eléd.
Nincs nálam, külső zsebben se.
Talán Otthon hagytam, de
Elmúltam már tizennyolc.

Én vagyok az... Itten, én!
De lennék én fenomén?
Ez bizony, nem csak az én vágyam,
Sok ember lenne benne társam…

Ezt a sors, persze keveseknek adja meg,
A többség, marad maga szintjén, a tömeg...
Tömegnek lenni, vajh jó-e?
Ha nincs más, ezt kell élnie…

A lelkem alsó polcain, csak a várakozás honol,
Mi lesz holnap, holnap után, a jövőben… úgy marcangol.
Bármi lehetnék, és az lenne nekem az új élet,
Ha minden marad... a hétköznap úgyis folyó élet.

Vecsés, 2014. február 19. – Kustra Ferenc József

Ennyi kell, kizárólag. Egy kávé ami forró.
Kilábalok az álomból s lefőzöm amint
Eszembe jut a tegnap, a sok üres korsó.
Izmok rándulnak, mosolygok. Kávé kell,
Meg bele tej. Magyar termék, az az olcsó.

Zimánkós az idő, vagy a véralkoholszint
Csappant meg, köntösöm felhúzom.
A cukor, tejpor meg nutella rámtekint,
Mindenből teszek, egyik se kell bele,
mellé kellene Ő, aki rám se legyint.

Asztal végében ülhetnél, vagy rajta
a terítőn, az ínyenc eledelek között.
Mesélhetnél vagy fakadhatnál dalra
Is rögtön, arról amit álmodtál, ami kell.
Csak szúró szemeid vesd erre az arcra.

Több kell, mint kávé. Jobb kell mint köntös.
Kívül-belül melegíts, érzékszerveim kösd
Le kérlek testeddel, érzem milyen bűvös.
Most nézem, a kávéspoharam még tele,
Kortyolom, most ez kell, ez a közömbös.

Honnan erednek azok az őselvek?
Folyton előttem állnak mint kőhegyek.
Százszor, bizton nem néhányszor
Üti fel fejét hogy erősnek ismernek.

Mászom, utamban áll egy szerpentin.
Vétek uralkodnom békés területein
A völgynek, nem találok nyugalmat
Az elnyomottak hamar múló könnyein.

Rang és létra, csodás szimbolika.
Az észak hegyei jobb retorika,
Mihelyst csúcsra törni akar s fog
Hálátlan harcosoknak legjobbika.

Felfelé ösvényen gyengül a növényzet.
Zöldellő színek nem borítják környéket,
Alázat hűlt helye és annak hivatott
káromlói rombolják az összképet.

Mit akarok Én, kósza vágyálmot?
Elhiszem, és vállalom a vakságot,
Átgázolok utolsó méterein a gyopárnak
S követelem a legmagasabb ábrándot.

A maradék meghátrált, egyedül állok
Hófödte magaslatról én diktálok.
Ridegség fog el nyomban, felelősség
Terhe nyom mi ellen szembeszállok.

Vezetem a hegy lakóit, fagyoskodva.
Gyáva hatalom másokat ostorozva
Őrzi saját helyét. Nem értek vele egyet,
Lelkem szól mint zászló, fentről s lobogva.

Visszaindulok a völgyekbe, a béke hív.
Domináns egyén itt nem csatát vív,
Akaratommal rendet teremtek, mely
Oly hatalmas, mint az emberi szív.

A földből előbújó szépség,
Ezt a meseszép teremtményt
körüljárja a különlegesség.

Ember az értékét fel nem fogja,
Csak lát, bámul, csodál, majd
Azt külleméért folyton leszakítja.

Vázában már akárhol tündököl,
Illatára az érzék új értelmet nyer.
Öntözgeti, de a valóság előtör.

Élénk színeit hamar levetkőzi,
Bús árnyalatot kölcsönöz a helytől.
Hervadozik, vonzerejét nem őrzi.

Olyanná vált mint a többi zöld,
végül is ugyan onnan nőtt ő is.
Komorrá tette az ősi anyaföld.

Embernek társa nem lehet a Virág,
A csalódás pusztító erővel megy végbe.
Tartósabb növényt tartogat a világ.