Szép a magyar a költő ajkán,
és szívemben van a szépsége,

de a szép szónak minden
nyelven egyenlő az értéke.

Ki bejárta a világot,
az egy kissé messzebb látott,

és minden népnek embere,
mert a földnek nincsen pereme.

De kétségtelenűl szép a magyar,
főképpen ha szívből szaval.

Eszedbe jut, ha felnézel az égre.
Eszedbe jut, ha éj fest feketére.
Felejted majd, ja távozol sötétbe.
Felejted majd, végleg és örökre.

Így, ha felnézel Isten kék egére.
Ha meredten nézel bele az éjbe.
Jusson eszedbe, mit kell másképp tenned.
Hogy szép pecséttel zárd le életed.

Egy vérző naplemente
kopár ágak mögött
és a téli szellő csipős
a szürke fasor között.

Egyedül sétálok
egy elhagyott tájban.
Rendelet szerint
takart orrom, szájam.

El vagyok zárkózva,
s ha ajtómon kilépek,
társak hiányában
magammal beszélek.

Megszűnt a múlt
és megszűnt a jövő.
Sőt e zord jelenben
eltűnik az idő.

Elfelejtettem, hogy mi jutott eszembe.
Leírom, pedig írni sem tudok.
Szem nélkül nézek bele szép szemedbe.
Láb nélkül is csak utánad futok.

E pár sor nem csak köszönet
évtizedes együttlétünkért,
melyben épp úgy megosztottuk
a jót mint a rosszat,
hol lábra segítettük egymást
ha bármelyikünk roskadt.

Már annyira összenőtünk
mint sziámi ikrek, és gyakran
már a gondolataink is azonos,
és amit átéltünk mindkettőnk
örök és megosztott dicsősége.

Íme két egyén mely egymásra talált
és közösen és bátran nézett szembe
egy viharos sorsnak akadályaival.
Íme két test mely összeidomult.
Íme két lélek mely egymáshoz simult.