Rút, rút ösvény,
Felemészt és belém rúg.
Mégis vonz a rögös út
A pislákoló fény.

Éltet a gondolat,
Nincs minden veszve,
Bár utam vége messze
Nem csak egy mozdulat.

Csapdák, ármányok,
Mind veszejtenek
S megbotlok, félek.
Meg is halhatok.

Jelet nem kapok,
Távoli a fény.
Mihez kezdjek én
Ha majd éhen halok?

De hirtelen villám, az ég dörög,
Pillangók tánca,
Sötétség végét járja,
Győzelmem örök!

Mért bántjuk egymást? Hisz annyira szeretlek!
Lehoznék néked minden csillagot!
Nélküled üres, és sivár minden este
nélküled én már levegőt sem kapok!

Mért bántjuk egymást? Hisz oly rövid az élet!
Addig szeressünk ameddig lehet!
Hisz ki tudja még hogy mit hoz a holnap,
meddig őrizhetem a lépteidet?

Meddig láthatom a bimbódzó rózsát
ahogyan épp a szirmát bontja szét?
Meddig láthatom a felkelő nap fényét
hisz az ablakomba nem süt be a fény.

Szeresük egymást, hisz oly rövid az élet!
S addig szép amíg együtt lehetünk,
hidd el: a szívünk is csak addig sugárzik
amíg önzetlenül, tisztán szeretünk!

Mennyire szeretsz? Mondd el újra
hallani szeretném hangodat,
ahogy kimondod újra és újra
nevemet suttogva, boldogan.

Szeretsz e úgy mint a legszebbik rózsát
mely tenéked ontja minden illatát?
Mely ablakod alatt lágyan és szelíden
bűvös illattal lengi be szobád?

Hiányzom e? Vagy eloltja bárki
hirtelen feltámadt égő szomjadat?
Hiányzom e ha messze vagyok tőled
s nem érzed ajkadon forró csókomat?

Látod? Én szeretlek! S kínzó szomjamat
nem olthatja el senki sem!
Csak tőled akarok minden apró bókot
melytől melegség járja át szívem!

Tőled akarom a bársonyszirmú rózsát,
a gyöngéd ölelést, a forró csókokat,
nem kell senki más ezen a világon!
Csak te olthatod el égő szomjamat!

Csak te vagy nekem egyedül a földön
ki elhozza nékem a virágzó tavaszt,
és ha te nem jössz , nem is kell senki!
Magamba temetem minden álmomat!

Milyen sötét és vörös az ég alja
szinte már izzó szikrákat lövell,
mintha ránk sújtana iszonyú haragja
s vöröslő szemével mérgesen figyel.

Haragos szemével villámokat szór le
sűrű záporként ontva könnyeit,
hogy hulló könnyeivel tisztára mossa
s messzire sodorja gyarló bűneink.

Úgy szeretnék hozzá oly közel kerülni
hogy lemossa nékem is kínzó bánatom,
hogy megkönnyült szívvel tudjak újraélni
hisz nehéz terhemet már alig bírom.

Szeretsz e majd, ha nem süt rám a napfény
s sötét hajamba szürke köd vegyül?
Ha halványul arcom boldog csillogása,
s arcom pírja már sápadt fényben ül?

Szeretsz e majd, ha karom ölelését
kósza simításként érzed majd talán?
Ha gyöngébben ölel mint ahogyan régen
mikor még sziklaként érezted talán?

Szeretsz e majd, ha kezem reszkető lesz,
s remegő ujjakkal simítom hajad?
Hisz én még most is annyira szeretlek
mint mikor először láttam arcodat!

Mint mikor először csókoltam az ajkad
karjaid közt oltva kínzó szomjamat,
számomra most is te vagy az egyetlen!
Nélküled nincs más, csak hűvös alkonyat!