Milyen élet ez?
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…
Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.
Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…
E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.
Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…
Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?
Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!
Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…
Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.
Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.
Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?
Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.
Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!
Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…
A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...
Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.
Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.
A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.
Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?
Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.
Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.
Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.
A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.
Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.
Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…
Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!
Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?
Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…
Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.
Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.
Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!
Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.
Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.
Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?
Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…
Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!
Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről
Leszoktál-e ülni néha gondolkodni?
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?
Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?
Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?
Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?
Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?
Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?
Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.
Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?
Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?
Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.
Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?
Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?
Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.
Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?
Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.
Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.
Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.
Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.
Melyik az igaz út, melyiken indulni?
Tudod-e két út van és középút nincsen?
Indulsz a szélesen, vagy indulsz a keskenyen?
Nem félek egyedül, de forog még az agy,
Ez biz’ nem számítógép, le nem fagy.
Naponként hányszor hajtod le a fejed?
Istennek hányszor mondasz köszönetet?
Ó, ember, vajon Te tudsz-e igazán szeretni?
Próbálj meg akkor most figyelmes lenni!
Apádat, anyádat szívből szereted-e?
Sóhajuk, panaszuk szívedbe bejut-e?
Örömmel nyújtod-e segítségre kezed,
Ha gyöngék, betegek és szemeik könnyesek?
Becsülöd e sorban mind az embereket?
Válogatás nélkül szereted-e őket?
Minden nap, amit kérsz Istentől magadnak,
Azt kéred-e vajon embertársaidnak?
Pénz… a pénz tudod-e, hogy a bűn gyökere?
Vagy szerinted pénz már az élet értelme?
Lopással, csalással, így szerzed vagyonod?
Tudod-e, ezek lehetnek örök kárhozatod?
Lehet e gyarló kapzsiként élni, látsz-e ilyet
a természetben érvényesülni? Ott… elhiszed?
Soha nem kel fel a nap elmúlt napra,
Nem a múltat… az jövendőt szolgálja.
A holnap mindig a jövő-remény előlege,
Ember nem gépezet, előlendíti a reménye.
Rendetlen ember… tudod, hogy a rabszolgasága?
Rendetlenség… tudod-e az ilyennek az urasága?
Tudod-e, hogy a rendnek is Isten Istene?
Hogy mindennek van nála ideje és helye?
Sírni szoktál-e, ha fáj ott bent a lelked?
Gondoltál-e már rá, hogy ki állt melletted?
Vagy letörlöd könnyed és mégy tovább sietve?
A legszentebb segítőt nem is veszed figyelembe?
Széthullottam, szét... apró darabokra,
Darabjaim mindenhol szét… sárba hullva,
Néznek vissza az elmúlt szép napokra.
Gondolok én vissza, parányi ábrándokra.
Szeretet törvénye szívedbe van vésve?
E törvény számodra vajon gyönyörű-e?
Tapasztalod-e, téged az Isten szeret?
Tudod-e hogy Istenben van a Szeretet?
Utadon ugyan van ki szokott vezetni?
Vagy csak magad feje után szoktál menni?
Szoktad-e az Istent megkérni naponta,
Hogy tanítson meg Ő… igazi utakra?
Tanítód, Mestered volt egy életen át?
Le tudnád-e adni életed vizsga dolgozatát?
Ember, légy hát tisztelettel bíró uralkodó!
Nem így élni, rossznak lenni, nem való.
Vezérel-e téged a bölcs, nyugodt értelem?
Fedeztél fel bármit a szelíd csendességben?
Vagy neked jobb egy zűr-zavar, kiabálás, lárma?
Tudod-e, hogy mi átölel… az ördög muzsikája?
Szívem kitárt volt, a szeretet belém hatolt,
Fény lett, és átjárja lelkemet, a világot.
Kérem istenem, fogd tovább a kezem,
Nagy szereteted legyen gyógyír nekem.
Bízunk benne, hogy azért majd nyugalmat lelhetünk,
Bennünk él a szeretet, tán’ ez segít, el nem veszünk.
Ha sötétben bolyongunk nélküled ázva-fázva…
Istenem! Te vagy a nem múló élet varázsa.
Én önmagamért vívtam sok véres harcot…
Bízok benne, nyertem egy hites, új arcot.
Bizalomnak kell lennie az élet alapjának,
Mellé a szeretet… ezt teremtettem magamnak.
Vecsés, 2012. március 23. –Kustra Ferenc József- íródott: Sas Piroska: A kérdező ABC c. verse ihletésével, önéletrajzi írásként.
Hétköznapi pszichológia…Avagy az öregedés filozófiája…
Fázósan ülök, fogam is összekoccan,
Révedek. Szemezek a semmivel hosszan.
Hallom, mások nem is ismerik a semmit.
Értem, de én meg miért? Csak? A mindenit…
Ma tettem: telefonáltam, szervezkedtem,
De nagy elutasítás lett osztályrészem.
Egyre jobban látom, bennem van a hiba,
Tán’ korcs vagyok, mint egy törött szárnyú liba.
Én is csak azt csinálom, amit/és mások,
Nekem, azért sem sikerül, ez mit fájlok.
Mit a sorsnak: pokol-ég közt vergődő szív,
Mikor engem becéz: peches senkinek hív.
Tán’ kilétem alkonyának élvezetét,
Szürcsölőm, mert már örülök, hagy van még lét.
Bízok, hogy még nem vagyok ilyen öreges.
Üssek ököllel táblába, mint üveges?
Megvilágosodott elmémben igazság,
Csírája már kikelt, hogy nincsen igazság.
Boldogság jól eső érzése gyomromból
Hiányzik, mint egy jó poén a humorból.
Már csak csendes szemlélődéssel révedek,
Úgy látom velem ellentétes érdekek
Fonákjában csak a sóvárgás adatott.
Úgy érzem, feláldoznak, mint szűz leányzót.
Budapest, 2000. május 30. – Kustra Ferenc József
Fázósan ülök, fogam is összekoccan,
Révedek. Szemezek a semmivel hosszan.
Hallom, mások nem is ismerik a semmit.
Értem, de én meg miért? Csak? A mindenit…
Ma tettem: telefonáltam, szervezkedtem,
De nagy elutasítás lett osztályrészem.
Egyre jobban látom, bennem van a hiba,
Tán’ korcs vagyok, mint egy törött szárnyú liba.
Én is csak azt csinálom, amit/és mások,
Nekem, azért sem sikerül, ez mit fájlok.
Mit a sorsnak: pokol-ég közt vergődő szív,
Mikor engem becéz: peches senkinek hív.
Tán’ kilétem alkonyának élvezetét,
Szürcsölőm, mert már örülök, hagy van még lét.
Bízok, hogy még nem vagyok ilyen öreges.
Üssek ököllel táblába, mint üveges?
Megvilágosodott elmémben igazság,
Csírája már kikelt, hogy nincsen igazság.
Boldogság jól eső érzése gyomromból
Hiányzik, mint egy jó poén a humorból.
Már csak csendes szemlélődéssel révedek,
Úgy látom velem ellentétes érdekek
Fonákjában csak a sóvárgás adatott.
Úgy érzem, feláldoznak, mint szűz leányzót.
Budapest, 2000. május 30. – Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia…
(3 soros-zárttükrös)
Remény nélkül, pillanat hideg… de még rosszabb, ha lenne rideg,
Jaj nekünk, ha a pillanat rideg… szívünk ettől olyan hideg…
Remény nélkül, pillanat hideg… de még rosszabb, ha lenne rideg.
*
Ha remény szikrája fagyban ég,
Szívünkhöz a tavasz elér még.
Remény, ha van, nem fagy meg,
Szív dobban, s jön meleg.
**
(Bokorrímes)
Eme áldatlan helyzet elkezdi oldani lét vékony kérgét,
Eme helyzetet ember, ha nem tudja oldani, csak nézgél szét.
A remény a kistestvére létünknek, segít a tehetségnek,
Ha nincs csak jó vastagbőrű reménytelenség, jó szenvedésnek.
*
Remény vezet, ha kérgünk feslik,
Lét hajtása új fény... sejlik.
Remény támasz, ha minden roskad,
A belső fényünk sosem fonnyad.
**
(Katauta)
Tehetség, épp’ int,
Lám, tehetség… messze van.
Inkább szív-sirató van.
*
Készség hív, de távol van,
Szív sirat, remény alig van.
Tehetség int, de nincs nyoma,
Remény szól: „Lesz még dolga.”
**
(3 soros-zárttükrös duó)
A reményem a vágyam, mit nem tudok elmondani,
De, hogy holnap reggelre majd mi lesz, ki fog derülni…
A reményem a vágyam, mit nem tudok elmondani.
*
Mit elrejtek, vágy és remény,
De holnap majd teremhet fény.
**
Reményteljesülés nélkül nincsen szerethető élet,
Reménytelenségben pedig nincsen jó kilátás-élet…
Reményteljesülés nélkül nincsen szerethető élet.
*
Remény nélkül szív is fáradt,
Kilátás sincs, mert… néma-bánat fáradt.
**
(Bokorrímes)
De van egy mód: bízz, hogy az életed, jóra változzon,
Ez az egy mód, hogy a sérült lelked, nehogy távozzon…
De van egy mód: bízz, hogy az életed, jóra változzon.
*
Hitből nő ki remény fája,
Lélek gyógyul, ha van álma.
**
(HIQ)
Csak bízzál,
Ki sem segíthet!
Küzdj és bízz!
*
(Tíz szavas)
Csak bizalom nyit utat,
Hol lélek mélye, újra utat mutat.
Vecsés, 2025. május 18. – Siófok, 2025. június 8. Kustra Ferenc József- írtuk: Gránicz Éva szerzőtársammal, kétszerzősnek alloiostrofikus versben, Bosányi Alexandra Eszter „A remény-vesztett poéta hangja” c. verse, mint ötletadó alapján.
(3 soros-zárttükrös)
Remény nélkül, pillanat hideg… de még rosszabb, ha lenne rideg,
Jaj nekünk, ha a pillanat rideg… szívünk ettől olyan hideg…
Remény nélkül, pillanat hideg… de még rosszabb, ha lenne rideg.
*
Ha remény szikrája fagyban ég,
Szívünkhöz a tavasz elér még.
Remény, ha van, nem fagy meg,
Szív dobban, s jön meleg.
**
(Bokorrímes)
Eme áldatlan helyzet elkezdi oldani lét vékony kérgét,
Eme helyzetet ember, ha nem tudja oldani, csak nézgél szét.
A remény a kistestvére létünknek, segít a tehetségnek,
Ha nincs csak jó vastagbőrű reménytelenség, jó szenvedésnek.
*
Remény vezet, ha kérgünk feslik,
Lét hajtása új fény... sejlik.
Remény támasz, ha minden roskad,
A belső fényünk sosem fonnyad.
**
(Katauta)
Tehetség, épp’ int,
Lám, tehetség… messze van.
Inkább szív-sirató van.
*
Készség hív, de távol van,
Szív sirat, remény alig van.
Tehetség int, de nincs nyoma,
Remény szól: „Lesz még dolga.”
**
(3 soros-zárttükrös duó)
A reményem a vágyam, mit nem tudok elmondani,
De, hogy holnap reggelre majd mi lesz, ki fog derülni…
A reményem a vágyam, mit nem tudok elmondani.
*
Mit elrejtek, vágy és remény,
De holnap majd teremhet fény.
**
Reményteljesülés nélkül nincsen szerethető élet,
Reménytelenségben pedig nincsen jó kilátás-élet…
Reményteljesülés nélkül nincsen szerethető élet.
*
Remény nélkül szív is fáradt,
Kilátás sincs, mert… néma-bánat fáradt.
**
(Bokorrímes)
De van egy mód: bízz, hogy az életed, jóra változzon,
Ez az egy mód, hogy a sérült lelked, nehogy távozzon…
De van egy mód: bízz, hogy az életed, jóra változzon.
*
Hitből nő ki remény fája,
Lélek gyógyul, ha van álma.
**
(HIQ)
Csak bízzál,
Ki sem segíthet!
Küzdj és bízz!
*
(Tíz szavas)
Csak bizalom nyit utat,
Hol lélek mélye, újra utat mutat.
Vecsés, 2025. május 18. – Siófok, 2025. június 8. Kustra Ferenc József- írtuk: Gránicz Éva szerzőtársammal, kétszerzősnek alloiostrofikus versben, Bosányi Alexandra Eszter „A remény-vesztett poéta hangja” c. verse, mint ötletadó alapján.
Hétköznapi pszichológia…
(3 soros-zárttükrös)
Jó lenne, az idő pillanatába belelépni,
Hátha ott lehet, az időnkről sok mindent megtudni…
Jó lenne, az idő pillanatába belelépni,
*
Most- időszemcse-
Tócsába folyik lassan.
Belelépek, megállok.
Pillanat félszeg.
Fény-másodperc lepereg,
Mint eső bőrömhöz ér.
*
(bokorrímes)
Hétrét görnyedve talán beleléphetnénk?
Hah! Hová, az időbe? És ott mit tennénk?
Mi lenne, ha tudnánk, jövőben mik lennénk?
*
Jövőm látom itt.
Megtörve csepp egészén.
Lassan darabokra hull.
Létcsepp ujjamon.
Jövőbe nézek éppen.
Megtört egész - darabos.
*
Az idő, mint mongol nyílvessző elsuhant a fejem fölött.
Hetven év alatt is, csak egyenletesen és nem körözött…
Az idő, mint mongol nyílvessző elsuhant a fejem fölött.
*
Gyorsan múlik már...
Idő időtlen vággyal.
Visszanézek rá: emlék.
Emlékem múló.
Nem lassít az idő sem.
Sok mindenre vágyik még.
*
Látom, zeng a csend, ahogy az idő suhan…
Ez akkor sem olyan, mint a vonat pullman…
Látom, zeng a csend, ahogy az idő suhan…
*
Kicsit hangos csend.
Szinte robog a holnap,
Tegnappal összefolyva.
Tegnap folydogál.
Hangokká törik a csend,
Holnappal tapad össze.
*
Sokszor –esténként, de még fényben is- sompolygott már felém a sötét…
Fényben szuggeráló szemmel, bíráid lesik fényidőd üstökét!
Irreális időpillanatban vádemelések kísérik életedet
És tapossák el a saját időtényeződet, a saját időfényedet!
*
Fény
Itt-ott
Csillan csak.
Óhaj marad...
Tőlem elfedik.
Tőlem elfedik.
Óhaj marad...
Csillan csak
Itt-ott
Fény.
Már
Nincsen
Időfény.
Fényt nyel sötét.
Vádak... rossz bírák.
Vádak...rossz bírák.
Fényt nyel sötét.
Időfény
Nincsen
Már.
*
Karommal visszahúznám a jó tempósan rohanó időt
Lét árnyékába telepítenék… állandó-idő erdőt
És ezzel fedném az üres, szikes, múltbéli időmezőt.
*
Egyszer csak elfogy.
Az én Időm is véges,
De addig lépek párat.
Elfogy. - Pár lépés.
Időm nem végtelen már.
De addig még szeretek.
*
Az időtényezőbe belefordult a világ,
És akik ezt tagadják, azok a haramiák.
A csend folyvást lefagyik,
Az idő meg csak múlik.
Sodródnék én az idővel, de azzal csak a régmúltba lehet,
Keresnék én hosszabb jelen időt, de valami vehemenset…
*
Pang
A csend.
Haladnék
Az idővel...
Most kell még élnem!
Most kell még élnem!
Az idővel
Haladnék...
A csend
Pang.
*
Eltévelygésben megfogant gondolat, maga a rettenet valósága?
A nemes és nemtelen gondolat a mindennapi lét fennhatósága?
Az időtényező befolyásolja a gondolkozást,
Múlt, jelen, jövő várja, kéri egységbe összerakást.
*
Múlt...
Emlék...
Jövőt...várd!
Jelent, most éld!
Gondold át... tégy így!
Gondold át... tégy így!
Jelent, most éld!
Jövőt...várd!
Emlék...
Múlt...
*
Az idő, nagy hegyeket is mind magába olvasztotta,
Nem lenne nélküle, csak nagy semmi... csak síkosult puszta.
Az idő, nagy mindent tudó! Mindent lát, mindent hall!
Az életzenét is ő játssza, minket így ural!
Tudom, a jövő évi idő is úton van és rendben, majd megérkezik,
Azt meg remélem, hogy akkor még a lábam, nem a föld alatt gyökerezik…
*
Csak
Halad
Az idő...
Még remélek...
Sok boldog évet.
Sok boldog évet
Még remélek...
Az idő
Halad
Csak...
*
Ahogy az est, elfoglalja a tájat, tudom, elmúlt a mai nap,
Esti misére, meg hallom, olyan pontosan harangozik a pap.
Idilli jövőképünk addig van, míg az időt be nem folyásoljuk,
Amíg az időnknek a pillanatát érdekből, meg nem változtatjuk!
Vecsés, 2018. aug. 9. – Mórahalom, 2018. aug. 23. - Szabadka, 2018. aug. 28.- Kustra Ferenc József - a verset én írtam. A sedoka –kat írta Farkas Tekla, míg a tükör apevák, Jurisin (Szőke) Margit munkája.
(3 soros-zárttükrös)
Jó lenne, az idő pillanatába belelépni,
Hátha ott lehet, az időnkről sok mindent megtudni…
Jó lenne, az idő pillanatába belelépni,
*
Most- időszemcse-
Tócsába folyik lassan.
Belelépek, megállok.
Pillanat félszeg.
Fény-másodperc lepereg,
Mint eső bőrömhöz ér.
*
(bokorrímes)
Hétrét görnyedve talán beleléphetnénk?
Hah! Hová, az időbe? És ott mit tennénk?
Mi lenne, ha tudnánk, jövőben mik lennénk?
*
Jövőm látom itt.
Megtörve csepp egészén.
Lassan darabokra hull.
Létcsepp ujjamon.
Jövőbe nézek éppen.
Megtört egész - darabos.
*
Az idő, mint mongol nyílvessző elsuhant a fejem fölött.
Hetven év alatt is, csak egyenletesen és nem körözött…
Az idő, mint mongol nyílvessző elsuhant a fejem fölött.
*
Gyorsan múlik már...
Idő időtlen vággyal.
Visszanézek rá: emlék.
Emlékem múló.
Nem lassít az idő sem.
Sok mindenre vágyik még.
*
Látom, zeng a csend, ahogy az idő suhan…
Ez akkor sem olyan, mint a vonat pullman…
Látom, zeng a csend, ahogy az idő suhan…
*
Kicsit hangos csend.
Szinte robog a holnap,
Tegnappal összefolyva.
Tegnap folydogál.
Hangokká törik a csend,
Holnappal tapad össze.
*
Sokszor –esténként, de még fényben is- sompolygott már felém a sötét…
Fényben szuggeráló szemmel, bíráid lesik fényidőd üstökét!
Irreális időpillanatban vádemelések kísérik életedet
És tapossák el a saját időtényeződet, a saját időfényedet!
*
Fény
Itt-ott
Csillan csak.
Óhaj marad...
Tőlem elfedik.
Tőlem elfedik.
Óhaj marad...
Csillan csak
Itt-ott
Fény.
Már
Nincsen
Időfény.
Fényt nyel sötét.
Vádak... rossz bírák.
Vádak...rossz bírák.
Fényt nyel sötét.
Időfény
Nincsen
Már.
*
Karommal visszahúznám a jó tempósan rohanó időt
Lét árnyékába telepítenék… állandó-idő erdőt
És ezzel fedném az üres, szikes, múltbéli időmezőt.
*
Egyszer csak elfogy.
Az én Időm is véges,
De addig lépek párat.
Elfogy. - Pár lépés.
Időm nem végtelen már.
De addig még szeretek.
*
Az időtényezőbe belefordult a világ,
És akik ezt tagadják, azok a haramiák.
A csend folyvást lefagyik,
Az idő meg csak múlik.
Sodródnék én az idővel, de azzal csak a régmúltba lehet,
Keresnék én hosszabb jelen időt, de valami vehemenset…
*
Pang
A csend.
Haladnék
Az idővel...
Most kell még élnem!
Most kell még élnem!
Az idővel
Haladnék...
A csend
Pang.
*
Eltévelygésben megfogant gondolat, maga a rettenet valósága?
A nemes és nemtelen gondolat a mindennapi lét fennhatósága?
Az időtényező befolyásolja a gondolkozást,
Múlt, jelen, jövő várja, kéri egységbe összerakást.
*
Múlt...
Emlék...
Jövőt...várd!
Jelent, most éld!
Gondold át... tégy így!
Gondold át... tégy így!
Jelent, most éld!
Jövőt...várd!
Emlék...
Múlt...
*
Az idő, nagy hegyeket is mind magába olvasztotta,
Nem lenne nélküle, csak nagy semmi... csak síkosult puszta.
Az idő, nagy mindent tudó! Mindent lát, mindent hall!
Az életzenét is ő játssza, minket így ural!
Tudom, a jövő évi idő is úton van és rendben, majd megérkezik,
Azt meg remélem, hogy akkor még a lábam, nem a föld alatt gyökerezik…
*
Csak
Halad
Az idő...
Még remélek...
Sok boldog évet.
Sok boldog évet
Még remélek...
Az idő
Halad
Csak...
*
Ahogy az est, elfoglalja a tájat, tudom, elmúlt a mai nap,
Esti misére, meg hallom, olyan pontosan harangozik a pap.
Idilli jövőképünk addig van, míg az időt be nem folyásoljuk,
Amíg az időnknek a pillanatát érdekből, meg nem változtatjuk!
Vecsés, 2018. aug. 9. – Mórahalom, 2018. aug. 23. - Szabadka, 2018. aug. 28.- Kustra Ferenc József - a verset én írtam. A sedoka –kat írta Farkas Tekla, míg a tükör apevák, Jurisin (Szőke) Margit munkája.

Értékelés 

