Néha hirtelen változik minden,
másképp látod a holnapot,
tegnap még élt, és virágzott minden,
s mára már minden megfagyott.

Tegnap a fák alatt megbújó árnyék
még olyan jól esett neked,
hűsítő szárnyát remegve vártad,
s most kiráz tőle a hideg.

Tegnap még napfény bujdosott köztük,
reád árasztva melegét,
s most jégvirágból szőtt csipketerítőt
hófehér színben terít eléd.

Előtted fehér, fátyolos minden,
oly szép, és mégis vakítja szemed,
hideg szépség, mely lelked átjárva
csikorgó telet fakaszt idebent.

Annyira szép, és világos minden,
fehérlő ágak közt ragyog a fény,
s mégis: a dértől annyira fázol,
hideg tél van, és nincs remény.

Nincsen már semmi, mi visszatarthat,
Nem kell már semmi. Nem vonz a fény,
csak a hűsítő árnyékra vágyol,
ahol megcsillan néha a fény.

Félig van a tele,
Vagy fele a tele?

Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?

Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.

Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?

Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?

Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.

Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?

Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.

Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?

Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.

Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?

A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?

Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?

Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.

Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia…

Sokak lelkében erősen süt a megszüntethetetlen remény,
Hogy hátha a halál a mennybe viszi, de ez biz’ olyan kemény…
Sokak lelkében nincsen megbánás, önvizsgálat is csak remény…
De
Ő ennél is jobban szeretne fönt lébecolni… nos, ez kemény!

Sok a bűn, kevés a megbánás, hol fér el itt az a nagy remény?

Vecsés, 2021. október 23. -Kustra Ferenc József

Hulla törzsről, kegyetlenül
peregnek a levelek.
Rontás szülte élet talán
reményt ad majd ha lehet.

Szennyből született új élet
zabálja fel bánatunk,
ha telerakta a hasát
felvirrad tán új napunk.

Felvirrad hát, és milyen lesz,
beszennyezi majd a vér?
Elfelejthetjük a múltunk,
talán ennyi belefér?

Ne engedjük megtörténni,
ne szülessen szörnyeteg,
Búzabálót éhen halni
hagyjuk, hogyha még lehet.

Kipusztul majd a szörnyeteg,
ha nincsen bú, és bánat.
Hidd el, még a legrosszabb is
széppé és fénnyé válhat

Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.

Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.

Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.

És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.

Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.

Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!

Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.

Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!